Zlinszky János

Vélemény és vita

Már megint ez a Galilei?

A természetbe való beavatkozásának megválasztásával az ember a természet válaszát is megválasztja

Augusztus 4-én jelent meg itt a Vélemény és vita rovatban Lóránt Károly A szén-dioxid-csata című írása. Ebben a cikkben (amelyet írásom megismerése előtt kéretik újra elolvasni!) a – közgazdász – szerző arra hív fel, hogy a klímapolitikával kapcsolatban a reális tudomány mentén cselekedjünk, azaz vonjuk ki magunkat a jelenlegi uniós célkitűzés alól, amely egy magát gazdasági programmá kinőtt propaganda. Elöljáróban és konklúziójában egyaránt állítja azt is, hogy fizikailag lehetetlen az, hogy 2050-re a világ szén-dioxid-kibocsátása zéróra csökkenjen. A cikk tíz bekezdése – feltételezem – ezen vélemények alátámasztását lenne hivatott szolgálni.

A cikket egészében elszomorí­tónak tartom, elsősorban azért, mert módszerével, stílusával ellene hat egy higgadt, személyeskedéstől mentes, tudásalapú és a hosszú távú közjót célzó politikai diskurzus kialakulásának mind a kereszténydemokrata politikai közösségen belül, mind a politikai táborok között. Csak remélni tudom, hogy könnyen belátható: a rovat terjedelme nem engedi meg az eredeti cikk tudományos alaposságú analízisét, nem is ez a célom. Arra mutatok rá, hogy az ott elmondottak részben tévesek, részben nem tartoznak a tárgyhoz (nem a levezetés részei), részben pedig a téma kontextusából kilépő, zsurnalisztikus, érzelmi alapú szónoki eszközök, de egyik esetben sem a konklúziót megalapozó érvek.

Mert hát miért is „hisztérikus” azok félelme, akiknek az életterét a szerző szerint is kétségtelen viharok, árvizek, aszályok, tűzvészek az utóbbi évtizedekben közvetlenül, ismételten és fokozódó mértékben veszélyeztetik? Mi ebben a félelemben, aggodalomban a túlzó vagy az irreális, ami a pejoratív „hisztérikus” jelzőt indokolná?

És mi értelme klímapolitikai szempontból a következő bekezdésben azt latolgatni, hogy vajon a szén-dioxid hővisszatartó hatását felfedező, azt már több mint száz éve számszerűsítő (tehát nem csupán elméletileg fölvető!) Arrhenius remélte-e vajon egy majdani globális felmelegedéstől a skandináv telek enyhülését?

Vajon miért és milyen alapon állítja azt Lóránt Károly, hogy attól, hogy a későbbiekben csillagászati, geofizikai tudásunk előrehaladt a Föld saját mozgásai és Nap körüli keringésének sajátosságai terén, a légkörfizikusok és kémikusok valamiképp elfelejtették volna mindazt, amit addig az üvegházhatásról felfedeztek és megtanultak? Vagy ez is a tudósok bohóságát lenne hivatott érzékeltetni?

Hogyan állíthatja, a glaciális-interglaciális kérdéskörben, hogy egy „kilencvenezer–tízezer–kilencvenezer–tízezer” éves időléptékű periodikus változásról valami érdemlegest lehetne mondani egy harmincéves szakasz tapasztalatai alapján? Valójában nem is bontakozott ki erről az eshetőségről olyan kiterjedt, interdiszciplináris tudományos vizsgálódás, ami elérhette volna a politika ingerküszöbét. Kíváncsian várnám a konkrétumokat arra az állítására nézve is, hogy magas rangú állami vezetők a hidegháború idején közös geoengineering beavatkozásokat latolgattak volna a küszöbön álló globális eljegesedés ellen. Ez a mind tudományosan, mind politikatörténetileg alaptalan, csúsztató bekezdés csupán egy olyasféle érzésnek akar megágyazni, hogy „ez már csak így van, sok ostobaságot találnak ki időről időre tudósok is, politikusok is, ezek már csak ilyenek, aztán ötven év múlva csak nevetünk rajtuk...”

Lóránt Károly a továbbiakban úgy fogalmaz, hogy mivel a 20. század második felében tudósok megmérték egyrészt a Föld légköri szén-dioxid-koncentrációjának folyamatos növekedését, másrészt némi késleltetéssel az átlaghőmérséklet-növekedést is, Arrhenius elméletének egyre több híve lett. Mintha Arrheniusnak nem méréseken alapuló, bizonyított felfedezése lett volna, hanem csupán valami akadémikus elgondolása.


És mintha a szén-dioxid tulajdonságai és légköri szerepe szempontjából bármi változnék attól, hogy
ki hiszi el és ki nem. Mintha a tudományos tényeket érdekelné, hogy hányan hisznek bennük.

És itt, ebben az árulkodó megfogalmazásban kerül felszínre a közgazdászok és politikusok „eredeti bűne”, amely mindeddig meggátolta többségüket abban, hogy nyílt értelemmel és őszintén gondolkod­janak az öko-szociális fenntarthatóságról, magyarul: a természetbe ágyazott emberiség tartós és biztonságos méltóságáról és jólétéről. Ez az eredeti bűn abban áll, hogy lelkük mélyén nem hajlandók elismerni, hogy a világban kétféle rend létezik párhuzamosan: a természet rendje és a társadalom rendje. (Ha tetszik: a Teremtő által alkotott rend és az ember által alkotott rend.) Nem hajlandók elismerni, hogy a természet törvényeit nincs módunkban befolyásolni, azokról nincs kivel alkudoznunk. Nem törődtek bele, hogy természet működését lehet kutatni és megismerni, lehet ezek alapján bizonyos biztonsággal előre kiszámítani, de
a „játékot” manipulálni, saját érdekeink mentén a pályát átrajzolgatni, a kapukat változtatni nem lehet.

Emberi törvényekről egyezkedhetünk, árakról, bérekről alkudozhatunk, a kenyér árától az alkotmányban lefektetendő szabályokig. A közgazdász, a politikus megszokta, hogy a neki legfontosabb kérdések alku tárgyai, vita témái lehetnek, sőt, akár többféleképp is megoldhatók. Fogcsikorgatva szembesül azokkal az objektív keretekkel, amelyekhez igazodnia kell, amelyeket a rendszerelemzők „kényszerítő változónak”, „peremfeltételnek” neveznek. Márpedig a természet ezekből, és csak ezekből áll: naprendszerekből, égitestekből, nagy geológiai formációkból, gázelegyekből, ezeket befonó, benépesítő élőlényekből (benne az emberrel) és az ezek kapcsolatait meghatározó tulajdonságokból, összefüggésekből, törvényekből. Az ember megválaszthatja – és meg is választja –, hogy mit tesz a természet anyagával, élőlényeivel, de azt már nem választhatja meg, hogy az emberi beavatkozásra mit „válaszolnak”, hogyan változnak ezek a nagy, emberen kívüli természetes rendszerek. Ezt „csak” tudhatja az ember, több-kevesebb biztonsággal, a tudomány révén. Mert a természet válasza megbízható, determinált.


A természetbe való beavatkozásának megválasztásával az ember a természet válaszát is megválasztja. Erről az összefüggésről adnak hírt a társadalomnak a tudósok, amikor beszámolnak a természet részeinek állapotáról (diagnózis), az esetleges változások irányáról és mértékéről (prognózis), és esetleg arról is, hogy mekkora mozgásterünk van a természet változásának módosítására, saját beavatkozásaink változtatásával (terápia). A természettudomány időutazásra kényszeríti az uralkodó társadalmi-gazdasági rendet: „ha így folytatod, erre számíthatsz” típusú figyelmeztetésekkel alkalmatlankodik, mint a próféták.

És igen: éppen erről szólnak a (következő bekezdésben) Lóránt Károly által is emblematikusnak nevezett tudományos közlemények, mint például 1972-ből a Limits to Growth, a magyarul csak 2005-ben kiadott A növekedés határai. Fél évszázad távlatából visszatekintve lenyűgöző, döbbenetes pontossággal számították ki és rajzolták fel a globális reálgazdaság lineáris anyagforgalma exponenciális növekedésének eredményeit, következményeit és szükségszerű végét. De a kutatást elvégző tudósok ezt nem „jósolták” (ahogy Lóránt Károly fogalmaz, mint valami görög tragédiában az elkerülhetetlent), hanem kiszámították, „ha így folytatod, erre számíthatsz” alapon, mint az emberiség előtt álló, választható opciót.

Nem tesznek másképp az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (az IPCC) kutatói sem. Szárazon, részletesen közlik, mindenkori legjobb tudásuk, a tudomány állása szerint inkább kicsit visszafogottan, óvatosan a Föld éghajlatával kapcsolatos diagnózist, prognózist és a terápia lehetőségeit (és korlá­tait!). Ha a szerző e köteteket ijesztőnek tartja, megértem. Én ugyan nála árnyaltabban foglalnám össze az IPCC üzeneteit, valahogy így: a tudomány mai állása szerint ha a Föld légkörében az üvegházhatású gázok koncentrációjának növekedése legkésőbb 2050-re nem áll meg teljesen, akkor egyrészt teljesen elveszthetjük minden további lehetőségünket a globális felmelegedés megállítására, másrészt a minket mint élőlényeket fenntartó természetes ellátórendszerek (talaj, csapadék, élővilág) kapacitása összeomlik, töredékére szűkül, és ez a század második felében az emberiség jelentős részének pusztulását vonja maga után.

Ez nem ijesztgetés ugyan, hanem egy, az emberiség által választható opció (erre utal a „ha, akkor” feltétel, összefüggés), de kétségkívül nevezhetjük ijesztőnek azt a döntést, amivel a politikai vezetők és választóik, a gazdaság irányítói és működtetői a gyakorlatban továbbra is ezen opció mellett tartanak ki.

Lóránt Károly a továbbiakban azt állítja, hogy az IPCC-jelentések elfogadottsága erős pártpreferenciát tükröz. Ez így egyrészt értelmezhetetlen, másrészt (ha azt szerette volna mondani, hogy csak a politikai paletta egy konkrét része fogadja el) nem igaz, harmadrészt mindegy is.

Nem igaz, hiszen a testület épp azért (is) kormányközi, mert a világ országai mindenkori kormányainak a testület üzeneteinek megfogalmazása során beleszólási joguk van. Bele is szólnak: ezért fogalmaz minden jelentés végül visszafogottabban, mint azt a tudósok eredetileg javasolták, és ezért van az, hogy a jelentések így rendre alulbecslik a felmelegedés előrehaladását és kártételeit. De nemcsak a baloldali kormányok szólhatnak bele a jelentésekbe, hanem a jobboldaliak is. És a rossz hír az, hogy bal- és jobboldali kormányok vállvetve tompítják és szelídítik a tudomány figyelmeztetéseit.

(És nézzünk csak körül: hol van vagy volt elkötelezett, hatékony, fordulatot eredményező, tartós fenntarthatósági politika baloldali vezetés alatt? Könyörgöm: volt például nálunk fenntarthatósági rendszerváltás, kemény környezetvédelmi politika, megújulókra való határozott átállás a baloldali kormányok regnálása idején? Ha a baloldali kormányok az IPCC láncos kutyái, miért nem cselekszenek? Talán mert mégsem azok?)

Akik azonban valóban nem tompítják a tudományos figyelmeztetések élét, hanem felkarolják, fölerősítik azt, és cselekvést, fordulatot sürgetnek, azok egyrészt a jövőjükért aggódó civilek, másrészt az innovatív megoldásokat és technológiákat kínáló gazdasági szereplők, végül, de nem utolsósorban a keresztény egyházak. Utóbbiak talán mégsem nevezhetők a Green­peace vagy az IPCC zsoldosainak.

Márpedig ortodoxok, katolikusok, reformátusok, evangélikusok helyi és nemzetközi hivatalos fórumai a hetvenes évek óra töretlenül és egyre hangosabban, sürgetőbben és részletekbe menőbben sürgetik a társadalmi-gazdasági fordulatot
a fenntarthatóság, az élhető klíma érdekében. Mert közös otthonunk pusztítása égbekiáltó bűn, mert az ökológiai megtérés kötelességünk, mert felelősek vagyunk jelenlegi és a jövőben megszülető embertársaink emberhez méltó életfeltételeiért. Szó szerint: lelkünk rajta!

A természettudományos kutatások, így az IPCC-jelentések is üzenetek a természettől – önmagáról. Ideje lenne ráébrednünk arra, hogy a Földnek, a természetnek, a klímának teljesen mindegy, hogy milyen az üzenetek, az IPCC jelentések „elfogadottsága”. Nem érdekli a mi „homokozónk”, nem foglalkozik vele. Kívüle van, felette áll. A klímának – emberileg szólva – mindegy, hogy mi, emberek, választók, fogyasztók, szülők, nagyszülők elhisszük-e a tudósoknak, hogy ő hogyan fog változni a mi viselkedésünk hatására. Hogy mi erről miben állapodunk meg. Mert a valóságot nem változtatja meg az, hogy elhisszük-e, elfogadjuk-e. Ez legfeljebb a mi életünket fogja megváltoztatni.

Lóránt Károly írásában végezetül, mintegy a fentiekből következőn, sommásan azt állítja a közelebbről nem definiált „reális tudomány” mentén, hogy a globális szén-dioxid-kibocsátás (csak feltételezem, hogy nettó antropogén kibocsátásra gondol) nullára csökkentése 2050-re megvalósíthatatlan, hogy Richard Lindzen amerikai légkörkutató szerint különösen is az,
ha nem használunk atomenergiát, és hogy különben is hamis propaganda az, hogy az emberi eredetű szén-dioxid bármely tekintetben veszélyes és káros anyag lenne.

Lelke rajta – mint jó nevű közgazdász, sokat tapasztalt közéleti ember nyilván jól megfontolja, mit miért ír le a légkörfizikával kapcsolatban.

S állításaival nyilván okkal áll a 20. században kiújult és mindmáig tartó Galilei-per ügyészeinek sorába, az uralkodó tabukat, szent teheneket, megszokott eszméket és begyakorolt működésmódot a természettudomány jelzéseitől féltő mindenkori főpapok és uralkodók mellé.

Mert a mai Galileik is idegesítők és zavarók, amikor távcsöveikbe, műszereikre néznek, mérnek, számolnak, és azután elmondják, hogy mit találtak – nem gondolván azzal, támogatja-e felfedezésük a természetből hulladékot gyártó gazdasági folyamatok tovább gyorsítását, ami pedig, ugyebár, mindannyiunk világos, általános és folyamatos célja.

Mert a Galileik ma is azt hajtogatják, hogy elgondolásainkat, eszméinket, céljainkat kell a minket körülvevő természetes valósághoz igazítani, s nem fordítva.

A Galileik azt állítják, hogy ez lehetséges is; hogy tudásunk gyarapodásából eszméink fejlődése is hasznot húz majd. Azt tartják, hogy aki a természetet mélyebben megismeri, az a Teremtőt ismeri meg mélyebben.

A Galileik rá mernének hagyatkozni az emberi tudásra, kreativitásra, találékonyságra, alkalmazkodóképességre és kölcsönös tiszteletre. A Galileik vállalják az őszinte, tényalapú, logikus vitát.

Máglyára velük –, de legalább pellengérre!

Az olvasótól pedig hadd búcsúzzam egy Lóránt Károly-parafrázissal, a mi számunkra egy tanulság akad: a reális tudomány mentén, amennyire lehet, vonjuk ki magunkat a ma általános gazdasági program és annak propagandája alól…

(A szerző egyetemi docens)

Az író köszönje meg, hogy elolvassák az írását, így válaszcikkemet Zlinszky János hozzászólásához, a bírálatért mondott köszönettel kezdem. Zlinszky János cikkében kéri az olvasót, hogy olvassa el hozzá az én eredeti cikkemet, és erre biztatnék mindenkit magam is. A két cikk összevetéséből nem csak az derül ki, hogy Zlinszky János nem ért egyet velem, hanem az is, hogy a gondolkodási rendszerünk nagymértékben különbözik. Mivel nem tudok minden felvetett kérdésre válaszolni, az egész gondolatkört három részre bontanám: 1) a környezetvédelem, 2) a klímaváltozás ténye, 3) a szén-dioxid szerepe a klímaváltozásban. (1) Zlinszky János környezetpolitikát oktat a Pázmány Péter Katoli­kus Egyetemen. Környezetpolitikával én magam is foglalkoztam még a hetvenes években, én voltam az első, akinek az Országos Tervhivatalban (OT) ez volt a feladata, én voltam a kapocs az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal és az OT között. Ebben az időben írtam is egy tanulmányt a gazdasági növekedés és a környezetvédelem összefüggéséről, a környezetvédelem fontossága mellett érvelve. A tanulmány megtalálható a honlapomon (Makrotrend2000) az 1980–81. éveknél. Ma az a véleményem, hogy a fő probléma nem a klímaváltozás, hanem a huszadik századi népességrobbanás és a természeti erőforrások túlzott, fenntarthatatlan igénybevétele. (2) A klímaváltozás tény, de a klíma mindig is változott, gondoljunk csak arra, hogy még az elmúlt kétezer évben is többször váltották egymást a melegebb és a hidegebb időszakok. (3) Amiben valószínűleg végképp nem értünk egyet, az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) jelentéseinek megítélése. Az eddig megjelent huszonötezer oldalnyi IPCC-anyagból tizenkétezret letöltöttem, átnéztem, illetve több ezer oldalt alaposan el is olvastam belőlük, sőt azt is kikutattam, hogy néhány ember (például Bert Bolin) szakmai véleménye hogyan kapott akkora támogatást, hogy nemzetközileg elfogadott álláspont lett belőle. E tekintetben az IPCC véleményével szemben (most helyhiány miatt nem részletezhető okokból) azoknak a véleményét fogadom el, akik a klímaváltozás legfőbb okaként nem az ember okozta (antropogén) szén-dioxid-emissziót, hanem egyéb természeti tényezőket (a Föld pályaelemei, napsugárzás erőssége stb.) neveznek meg. Az IPCC munkája, azáltal, hogy a szén-dioxid-emissziót teszi felelőssé a klímaváltozásért, és azt sugallja, hogy a klímaváltozás befolyásolható, nem segíti, hanem éppen eltereli a valós problémákról (népességrobbanás, természeti tényezők túlzott igénybevétele) a figyelmet. Végül a „geoengineeringgel” kapcsolatban feltett kérdésre a válasz Wolfgang Behringer A klíma kultúrtörténete című könyvének 246. oldalán található.
 

Lóránt Károly
 

Szerkesztőségünk a témában várja a további véleményeket, észrevételeket a [email protected] e-mail címen.