Párhuzamos keleti forradalmak

Szvetlana Tyihanovszkaja, a fehérorosz ellenzék arca találkozott az amerikai külügyminiszter-helyettessel, Stephen Bie­gunnal Vilniusban, a litván fővárosban. És itt meg is állhatunk, mert déjà vu érzésünk van, mintha ezt a történetet már átéltük volna. És mindegy, hogy a fehérorosz állam jelenlegi vezetője, Aljakszandr Lukasenka, aki ellen a több tízezres tüntetések folynak, valóban elcsalta-e a választást, vagy valóban korrupt-e. A lényeg, hogy ez a vád hatásos fegyver az ellenzék kezében, mert egy politikusról a köznép könnyen elhiszi, hogy korrupt – sokszor valóban az –, és aki már huszonhat éve egyfolytában hatalmon van, az nem is lehet más, mint diktátor.

Persze el lehetne azon gondolkodni, hogy egy diktátor jó vagy rossz egy országnak, és majd máskor, Arisztotelészt segítségül hívva, meg is fogjuk ezt tenni, de most koncentráljunk az események párhuzamosságára, ami a valamikori kijevi Majdan téri ukrán tüntetések és a most kibontakozó fehérorosz válság között szembetűnő.

Talán nem megyünk túlságosan messze a témánktól, ha csak rövid formában is, de a legelejéről kezdjük, attól a pillanattól kezdve, amikor Gorbacsov reformjai nyomán jelentősen javultak az amerikai–szovjet kapcsolatok. A történelmi jelentőségű találkozó 1986-ban jött létre Reykjavíkban Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár és Ronald Reagan amerikai elnök között, egy évvel később aláírták a közepes hatótávolságú rakéták felszámolásáról szóló szerződést, 1988 nyarán pedig Ronald Reagan a moszkvai Vörös téren kijelentette, hogy Oroszország többé nem a gonosz birodalma. Egy évvel később, 1989 decemberében az új amerikai elnök, George H. W. Bush Gorbacsovval együtt a Máltán tartott találkozójuk után bejelentette, hogy vége a hidegháborúnak.

Ezzel egy időben Közép- és Kelet-Európában radikális változások történtek: összeomlottak a kommunista rendszerek, leomlott a berlini fal, és megvalósult a német újraegyesítés. A német újraegyesítéskor, a szovjet csapatok Németországból való kivonása és az egyesített Németország NATO-tagsága megtartásának fejében, a Nyugat megígérte Gorbacsovnak, hogy a NATO nem terjeszkedik kelet felé. Ez az ígéret ugyan nincs írásban rögzítve, azonban így emlékezett vissza James Baker akkori amerikai külügyminiszter és Jack Matlock is, aki abban az időben az Egyesült Államok moszkvai nagykövete volt. Matlock szerint: „Amikor még a Szovjetunió létezett, mi határozottan biztosítottuk Gorbacsovot, hogy ha az egyesített Németország a NATO kötelékében maradhat, akkor a NATO nem fog kelet felé terjeszkedni.”

A Szovjetunió összeomlása után azonban egyes amerikai körök részéről hatalmas nyomás nehezedett az amerikai vezetésre, jelesen akkor már Bill Clintonra, hogy a közép-európai nagyhatalmi vákuumot a NATO keleti terjeszkedésével töltse ki. A NATO terjeszkedésének egyik nagyhatású támogatója Charles Krauthammer volt, a nagy amerikai és világlapok egyik legszorgalmasabb és legismertebb kommentátora, aki már 1990-ben kijelentette, hogy Washingtonnak mindent meg kell tennie, hogy a kialakult egypólusú világrendet hosszú időn keresztül fenntartsa. Az egypólusú világrend fenntartásának egyik eszköze a NATO keleti kiterjesztése, Oroszország elszigetelése. A további menetrendet tulajdonképpen Zbigniew Brzezinskinek, a hidegháború egyik legismertebb, lengyel származású képviselőjének, a Foreign Affairsben 1995-ben megjelent cikke határozta meg, amely A Plan for Europe: How to Expand NATO (Terv Európa számára: hogyan bővítsük a NATO-t) címet viselte.

És a NATO hamarosan terjeszkedni is kezdett. Már 1993-ban létrehozta a Békepartnerségi programot, ami a NATO-tagság előszobája, és 1997-ben a tagságot a volt szovjet övezet három országának már fel is kínálták, ezt követően hamarosan újabb kilenc ország – közöttük volt szovjet tagállamok is – csatlakoztak a szervezethez. A bővítésnek ezzel azonban még nem volt vége, amit jelzett, hogy Damon Wilson, az Atlanti Tanács ügyvezető elnökhelyettese az amerikai szenátusban történt 2013. decemberi meghallgatása során kijelentette, hogy a 2008-ban Svédország és Lengyelország által kezdeményezett Keleti partnerség végső célja – az európai NATO-tagállamok vonakodása ellenére – a tagság kiterjesztése Ukrajna, Moldova, Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán és Fehéroroszország felé.

Ukrajna is vonakodott, egy még a kétezres években készült felmérés szerint a lakosság hetven százaléka ellenezte a NATO-tagságot. Az Egyesült Államoknak 65 millió dollárjába került, hogy a nyugatbarát politikusok és szervezetek segítségével 2004-ben kirobbantsák a „narancsos forradalmat”, ami azután NATO-barát Viktor Juscsenkót ültette az elnöki székbe. Azonban 2010-ben az oroszbarát Janukovics nyerte az elnökválasztást, és a NATO-tagság lekerült a napirendről, de nem sokáig – 2013-ban, amikor Janukovics kihátrált az Európai Unióval kötendő társulási szerződésből, nyugatbarát tüntetések kezdődtek, amelyek intenzív támogatást kaptak az Egyesült Államoktól. Victoria Nuland, az Egyesült Államok külügyminiszter-helyettese, aki szerint Amerika 1991 óta összesen ötmilliárd dollárt költött az ukrajnai „demokratikus” erők támogatására, rendszeresen megjelent a Majdan téren, és biztatta a tüntetőket. Akik jelentős napidíjat kaptak a részvételért, de amikor ez sem segített, zsoldosokkal a tüntetők közé lövettek, amit Janukovicsra kentek, úgy, hogy a végén menekülnie kellett, és az új kormány összetételét már Nuland és az amerikai nagykövet állították össze.

A lehetséges forgatókönyvet bemutatva most térjünk vissza Fehéroroszországra. A mostani elnök, Lukasenka 1994-ben nyolcvanszázalékos eredménnyel nyerte a választásokat korrupcióellenes programjával. A gazdasági válság megfékezése érdekében leállította a privatizációt, és az ország gazdaságát fokozatosan központi irányítás alá vonta. Intézkedései miatt a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap leállította a hitelek folyósítását. Lukasenka széles körű támogatottságát az életszínvonal csökkenésének megállításával, a szovjet rendszer szociális vívmányainak fenntartásával érte el. Ennek a politikának eredményeként a volt szovjet tagköztársaságok közül itt a legalacsonyabb a szegények aránya, itt a legkisebb a jövedelmi egyenlőtlenség, és itt nincsenek oligarchák. Ám a magát Belarusz Népi Frontnak nevező szervezet már két év múlva utcai tüntetésekkel próbálta Lukasenka hatalmát megdönteni, és amikor nem járt sikerrel, vezetőjük, Zjanon Paznyak az Egyesült Államokba menekült, de a mai napig aktív, politikusok és újságírók által támogatva segíti elő a politikai jogok tiszteletben tartását Fehéroroszországban.

A mostani tüntetések arca, Szvetlana Tyihanovszkaja, aki a Lukasenka elleni támadások miatt börtönben ülő férje helyett indult a 2020. augusztus 9-én megtartott elnökválasztáson, tíz százalékot kapott, szemben az újból nyolcvan százalékot elérő Lukasenkával, ám ezt az eredményt a tüntetők és a nyugati politikusok és sajtó is megkérdőjelezi – szerintük a választás se szabad, se tisztességes nem volt. Időközben Tyihanovszkaja Litvániába távozott, ahol találkozott az Egyesült Államok külügyminiszter-helyettesével, Stephen Biegunnal, hogy megvitassák a demokrácia és az emberi jogok megerősítését Fehéroroszországban. Azóta tárgyalt az Euró­pai Bizottság elnökével, Ursula von der Leyennel és az Európai Parlament tagjai­val, akiknek azt mondta, hogy ők nem ellenzék, hanem a többség, és nemzetközi szervezetek közvetítésével készek tárgyalni a minszki hatóságokkal. Az EU máris felkínált 65 millió eurót a fehérorosz egészségügyi rendszer és a civil szervezetek támogatására, ugyanakkor Oroszországot óvták az esetleges beavatkozástól. Megszólalt Damon Wilson is, aki egyértelműen kijelentette, hogy Lukasenkának távoznia kell.

A helyzet elemzői közül sokan mondják, hogy a fehéroroszországi helyzet nem azonos az ukrajnaival. Ez sok szempontból igaz, de a módszerek hasonlók, és Ukrajnában is tíz év telt el az első próbálkozások és a hatalom megszerzése között. Az euroatlanti vezetőkkel Vilniusban tárgyaló Tyihanovszkaja pedig már sohasem léphet úgy fel, mintha semleges lenne az egyre inkább kibontakozó új hidegháborúban. A fehérorosz nép bölcsességén fog múlni, hogy országuk elkerülheti-e Ukrajna sorsát. Érdekünk, hogy ebben sikeresek legyenek.

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)