Demográfiai hosszú menetelésünk

Nemrég megjelentek a hivatalos statisztikai adatok az ország népességszámának alakulásáról. Örvendetes, hogy lassul a fogyás, mert több a megszületett csecsemő, és kevesebben hunynak el, mint korábban. Ráadásul az eredmény az előző évi, szintén javuló tenden­ciát is felülmúlja. A politikai ellenzék nihilizmustól sem mentes hozzászólása viszont az, hogy mégis „fogyik” a magyar, ami valóban maga a rideg tény, miért is erőlködik akkor a kormány. Engem ez arra a szo­cializmus idején hallott viccre emlékeztet, amikor a környéken nem túl kedvelt rendőr meg kívánja mutatni a kritizálóknak, hogy mit is tud, és elkezd a Dunán a vízen járni. Kritikusai bekiabálnak: Na mi van, bunkó, már úszni sem tudsz?

Való igaz, hogy immár négy évtizede fogy a hazai népesség még úgy is, hogy a kívülről érkezőket is számításba vesszük, nem csak az itt születetteket. Ha őszinték akarunk lenni, a trend megfordítására éppen a huszonnegyedik órába érkeztünk, annak is talán az utolsó harmadába. Persze innét szép győzni, állítja a mondás. Szépnek természetesen szép, de nem éppen egyszerű, ugyanakkor nem is lehetetlen. Mert vajon mi lehetne fontosabb célkitűzése egy nemzeti elkötelezettségű kormánynak, mint a magyarságot a következő ezer évre is stabilizálni létszámban?

A cél érdekében azonban nagyon hosszan kell menetelnünk. Elsősorban időben, ami mérhető lesz ahhoz, amennyi ideig hanyatlottunk, tehát évtizedekig, akár negyven évig is. De kitartóan is kell menetelnünk, ami azt jelenti, hogy közben a népességpolitikának mindig mozgásban kell lennie, megállás nem megengedett. Ez a jelenlegi politikai demokrácián alapuló felépítményünket figyelembe véve (négyévenkénti parlamenti választások, ellentétes demográfiai politikai nézetek megjelenésének potenciális esélye) parancsoló szükségszerűségként írja elő, hogy az érvényes törvények (főként az érvényes alkotmány) erejével tegyük a folyamatot megfordíthatatlanná. De még ebben az esetben is lehetséges a kényszerű helyben járás, ami
a felzárkózás idejét elnyújthatja.

Világra szóló fegyvertény a családok támogatására fordított pénzügyi eszközök megduplázása az elmúlt tíz évben, mert gyermeknek családban érdemes születnie, ott felnőnie, és ehhez emberhez méltó feltételek szükségesek. Nem véletlen, hogy több országban velünk példálóznak elismerőn, hiszen a méltó életfeltételeket ma azok részére, akik gyermeket akarnak, az állam készséggel biztosítja.

A cél eléréséhez ez jószerivel elegendő is lenne, ha csak arról lenne szó, hogy a magyar társadalom 1981 óta csak azért nem volt képes „fizikai testét” reprodukálni (szaporodni), mert hiányoztak a szükséges anyagiak. Sajnos messze nem csak erről van szó, ezért a további akadályozó körülményeket is nevesíteni kell. Mindenképpen aktuális a kérdés, hogy vannak-e elegen, akik a meglévő feltételek esetén családot és főként gyermekeket akarnak.

A válasz egyértelmű nem.

Könnyebben érthető lesz ez a rémisztő tétel, ha ráillesztjük hazánk elmúlt negyven évére a család és gyermekvállalás ügyét, miközben a gyermekáldás elutasításának okait vizsgáljuk. Az ország eladósodása 1979-től érte el azt a szintet, amikor az adóssághegy után fizetendő terheknek pluszhelyet kellett szorítani a nemzet jövedelmében. Elkezdődtek a sorozatos megszorítások, amelyek kitartottak a következő három évtizedben is. 1979 júliusában csaknem tíz százalékkal emelkedett a fogyasztói árszínvonal központi áremelések révén, kompenzáció nélkül. Lett mindjárt pénz az előző évben felhalmozott dollármilliár­dos új teher költségeinek fedezetére. Azt meghirdetni célként, hogy csökkentsük az életszínvonalat, politikai öngyilkosság lett volna, hiszen a hivatalos mantra éppen ennek ellenkezője, az életszínvonal állandó emelése volt. Helyette jött a nyerő szlogen: „Kicsi vagy kocsi?” Azaz ha nem akarsz rosszabbul élni, mint tavaly, akkor ne szülj újabb gyereket, vagy ha egy sincs, akkor ne is legyen.

A korábban liberalizált „sikeres” abortusztörvény mellé csak ez kellett, hogy beálljon a demográ­fiai apály, ami mára valóságos kihalási veszélyt jelez előre, ha a dolgok így mennek tovább. A társadalom látszólag egykedvű beletörődéssel kezelte évtizedekig a drámai fordulatot. Csupán néhány nagyszülő sopánkodott, hogy nincs unoka, vagy legfeljebb csak egy van. Az évtized közepétől erősen lábra kaptak az irigyelt Nyugatról behozott, hamis életérzést sugalló, de nagyon is hatásos szólamok: valósítsd meg magad, a te testeddel senki ne rendelkezzen stb. Utat tört magának a karrierimádat is, azonban anélkül, hogy annak tartalmát valaki is definiálta volna.

Kifejezetten dicsőíteni kezdték az egyedüllétet. Akiket a köznyelv korábban agglegénynek vagy vénlánynak titulált nem éppen hízelgő módon, hirtelen elegáns szinglik lettek. A korábban áldott állapotban lévő, majd állapotos anyák hirtelen terhesek lettek, kifejezve a gyermekszüléshez kapcsolódó változó érzésvilágot. A lakásépítés sem kedvezett a tekintélyesebb méretű családoknak, mintha az ingatlanokat egy, esetleg két gyermekre szabták volna. Nagy család pedig mondjon le arról, hogy gépkocsival furikázik. A sort tovább is folytathatnánk a kábítószerek rohamos elterjedésével, egészen odáig, hogy a kábító anyag bejuttatásához szükséges tűk cseréje is állami program lett, és háttérbe szorította a demográfiai célokat.

Összességében a több gyerek megszületésének nem az az egyedüli akadálya ma, hogy a megelőző negyven évben erősen csökken a még szülőképes nők létszáma a demográfiai apály miatt. Ráadásul sokan az előbb említett körülmények hatására nem is akarnak szülni, legfeljebb negyvenéves koruk körül, amikor először erőt vesz rajtuk az érzés, hogy valamit nagyon elrontottak. Vannak viszont olyanok, köztük magasan képzettek is, akik több gyermeket is szívesen szülnének, de ezt még a gáláns családtámogatási rendben sem tehetik meg.

A kívánatos családpolitika szempontjából nagyon felértékelődnek a nagy családok négy vagy még több gyermekkel. Őket kell ezek után nagyon, de nagyon felkarolni. Ennek is vannak biztató kezdetei, mint a négygyermekes édesanyák már bevezetett szja-mentessége. További energikus lépés lehetne a főállású anyaság intézményének meghonosítása, ahol az érintett édesanya a képzettségnek megfelelő jövedelmet kapná azokban az években, amikor ebben a státusban kíván maradni. Ez nemcsak nettó állami költséget, hanem költségmegtakarítást is jelentene, hiszen kevesebb hely kell gyermekgondozó intézményekben, esetleg az idősödő szülőket is el lehetne látni családi körben. Az édesanyák sok esetben távmunkával is kiegészíthetnék a jövedelmüket.

Nem ártana egy erős jelzést küldeni azoknak, akik elzárkóznak a családalapítástól és főként a gyermekvállalástól. Ha megöregszenek, és nyugdíjra lesznek jogosultak, az ő ellátmányukat és egészségügyi költségeiket is mások gyermekeinek befizetései fogják fedezni. Itt célszerű lenne egy arányosítás. A nyugdíjba vonuló édesanyák kaphatnának gyermekszámtól függően kiemelt nyugdíjat, ami már a második gyermektől számítana, és progresszívan emelkedne, esetleg az alapösszeg harminc-negyven százalékának erejéig is.

Szólni kell a népességszámot befolyásoló másik tényezőről is, ez a korai halálozás. A születéskor várható élettartam is örvendetesen növekedett az elmúlt években, de a fejlettebb országoktól még jócskán, több évvel le vagyunk maradva. Az sem mindegy, hogy egy átlag magyart mikor ér el olyan betegség, ami miatt hónapokra, esetleg végleg kiesik a munkából. Ha a következő évben ezeket a mutatókat két-két évvel lehetne javítani, az maga jó negyedmillió főt jelenthetne. Mindenképpen biztatók az egészségügyben lezajlott és tervezett folyamatok, javul a megelőzés (a szűrések gyakoribbak és kötelezők lesznek), nagyot javult a feltárás (diagnosztika), és nagy ugrást ért meg a műtéti technika is.

Az iskoláknak és a szülői háznak is nagy feladata van a felnövekvő korosztályok egészségtudatos nevelésében. Ez nagyon is sokoldalú tevékenység, felöleli a napi testmozgásra való ösztönzést, az egészséges táplálkozás megteremtését (nem feltétlenül csak a bio-, esetleg a vegetáriánus étkezés erőltetésére gondolok, inkább az ellenőrzött élelmiszerforrások előnyben részesítésére).

Ha a népességpolitikai felada­taink esetén nagyon hosszú menetelésről beszéltünk az írás elején, most azzal zárhatjuk, hogy szinte a teljes gazdaság- és társadalompolitikát erre a hosszú távú célra érdemes ráfűzni. Mindig érdemes feltenni a kérdés, hogy a tervezett lépés segíti-e célkitűzéseinket, vagy inkább gátolja. Nos, ha a magyar iskolás gyermekek a múlt század húszas–harmincas éveiben a napi penzumot a hazánk feltámadásáról szóló imával kezdték, és mivel mi is ebben hiszünk, kezdjünk tehát mindenhez szóban, imákban és főként cselekedetben úgy, hogy az szolgálja a népesség fennmaradását és növekedését, azaz Magyarország feltámadását, mert ahhoz újabb és újabb, létszámukban is erős gene­rációk kellenek.

(A szerző közgazdász)