A nyolcvanéves igazság

„A rádió mellett ültünk és vártuk a híreket. Sem kezünk, sem agyunk nem foglalkozott semmivel. Csak éppen ültünk és néztünk magunk elé, mint ilyenkor mindig, egy képre, vagy a szőnyeg valamelyik mintájára akasztva tekintetünket (…) Aztán megszólalt a rádió. Éreztük… nem: tudtuk, hogy valami nagyot fog mondani. Egy pillanatig olyan volt, mintha meredek szikla tetején álltunk volna, mely alatt fekete mélységben hömpölygött a semmi, s a szikla inogni kezdett…(…) Felugráltunk. Tülekedtünk a térkép körül, kezünk reszketve markolta a ceruzát, azt hittük, elpattannak az idegeink. S egy női hang mondta az új határt: – Kötegyán… Várad alatt… Gyalu alatt… Kolozsvár alatt… – Kolozsnál északkeletre fordul (…) Falunk nevére még a csend is jégtömbbé fagyott… s mondta tovább… – Köbölkút… Bánd… Nyárádtő… Balavásár…Már akkor jéggé s kővé fagyva álltunk. A könny is, mely elindult, szemünkbe dermedt. Soha ennyi súlyos érzés nem viharzott át egyszerre szívünkön.”

És Wass Albert után Cs. Szabó László:

„Kora délután félálomból felkopogtak. – Várad, Kolozsvár, Vásárhely a miénk. (…) – Öltözz, s nézd meg a térképet. Te jobban ismered Erdélyt. (…) Megmondták a határpontokat, s nagyjában meghúztam a határt. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy pihegő, dobogó, meleg testhez érek. (…) Kimentem a levegőre. (…) Már nem tudom, mit kiabáltam. Bukdácsoltam az úton, bokáig léptem a nádasba, nyeltem a könnyeimet. A hír végre a szívemig ért.”

Nyolcvan éve mindennek. Nyolcvan éve már.

Az Úr 1940-dik évének augusztus havában, annak is 30-dik napján Bécsben, a Belvedere Palota aranytermében (Goldenes Kabinet) egy hatalmas kerek asztalnál a korabeli Európa vezető hatalmai aláírták az egyezményt, amely egy, Románia kérésére létrejött egyféle nemzetközi jogi döntőbírósági döntés gyanánt az 1920. június 4-i trianoni diktátummal Romániának juttatott Erdély területéből 43 492 négyzetkilométert (vagyis a teljes Észak-Erdélyt a Székelyfölddel, Kolozsvár környékét, Kalotaszeg nagy részét, a történelmi Partium vidékét, továbbá Beszterce–Naszód–Szolonok–Doboka, Szilágy és Máramaros megyéket, Nagyszalonta, Nagyvárad, Nagykároly, Szatmárnémeti városokat) visszacsatolta Magyarországhoz.

Azután…alig négy esztendő, és „minden újra amoda”, majd orosz megszállás, elnemzetietlenítő kommunista uralom – és csaknem fél évszázadon át legföljebb csak beavatottak és jól tájékozott, magányos, kóbor partizánok, Csoóri Sándor-i nomádok tudhatták, ismerhették magát a kifejezést is: „második bécsi döntés” – nyilvánosan szót ejteni róla pedig… Azazhogy, persze, egyféleképpen lehetett: „a fasiszták ajándéka”, meg „a területi hódításokért (!) így fizetni kellett”.

És hasonlók. A legenyhébben szólva is az elnemzetietlenítést szolgáló, hamis leegyszerűsítések, torzítások, csúsztatások. Hiszen mostanára már kiderült: nem „tőlük” kaptuk, legföljebb csak a révükön – is. Mert a korabeli, Hitlertől rettegő Anglia és a paktumot már megkötött sztálini Szovjetunió igencsak helyeselte, támogatta Észak-Erdély visszakerülését, Németország meg éppen hogy ódzkodott, gáncsoskodott. És a már majd esztendeje tartó háború, Lengyelország német–szovjet lerohanása, Párizs bevétele, London tönkrebombázása után – vér nélkül, erőszakmentesen lezajló, politikai eszközökkel végrehajtott változás még akkor is nagy dolognak kell számítson, ha nem bennünket, magyarokat érintett volna ez egyszer – „oly sok balszerencse közt, oly sok viszály után” – kellemesen. Ha akár csak átmeneti, tünékeny boldogságillúzió, az igazság helyrebillentése gyanánt is. Erdély egyik legnagyobb írója, Tamási Áron nyilatkozta a rádiónak azon a nyolc évtizeddel ezelőtti augusztus 30-án: „Nemcsak a Hargita tért vissza, hanem maga Ábel is visszatért. Azután eszébe jutott neki, hogy számadást csináljon: vajon minden terület visszatért-e a magyar hazához, olyan területek, amelyen ő járt. Akkor eszébe jutott, hogy Amerika se tért vissza, de Dél-Erdély különösen nem tért vissza. Akkor azt gondolta, hogy Amerikát nem bánjuk még, de Dél-Erdélyt, azt semmi esetre, soha nem fogjuk hagyni. Tovább gondolkozott, s az jutott eszébe, hogy Surgyélánt fel fogja keresni, akivel együtt szenvedett a Hargitán, és meg fogja neki mondani, hogy most már ide, Észak-Erdélybe a magyarok bejöttek, s őt fel akarják kérni arra, hogy (…) menjen el Dél-Erdélybe, és mondja meg ottan a románoknak, hogy térjenek vissza a magyar impérium alá, mert ott nem lesz nekik rossz dolguk, hiszen az igazságot is meg lehet szokni.”

Az igazság, pedig, jó ha tudjuk, lehet akár nyolcvanéves is. Nem öregszik. Kortalan. Ha úgy tetszik: örökifjú.

(A szerző író)