Százszor Pusztaszer

Adynál Pusztaszer mint a „nemesi-feudális”, „úri” Magyarország jelképe (így tanultuk) volt jelen, s így, ennek ellentéteként volt nála Pusztaszer „mégis győztes, mégis új és magyar”, amely azonban „elátkozza százszor” az új dalokat, amelyeken nem csekély szerénytelenséggel csakis és kizárólag Ady-dalokat illett és kellett érteni.

Ne mélyedjünk most Ady időnkénti vészes ideológiai, szellemi „megvezetettségének” pokolbugyraiban, a proletár fiú versétől a nagyváradi katolikusság Kanonok sori kis sétával történő gyalázásáig és tovább – itt, Pusztaszeren a fentiek helyett azt érezni, hogy közvetlen, hídszerű összeköttetés van Árpád fejedelemmel és a hét vezérrel, Erdély Tuhutum hágta szorosaival és Koppány Somogyvárával, Ajtonyék Csanádjával, Szent István Gyulafehérvárával és – bizony – Verecke híres útjával, ahol igenis ősmagyar dal rivall – az ilyet is író! – Ady (és a többiek) fülébe…

Pusztaszer, az idei augusztus 20. erősen fékezett habzással. A Covid éve 2020, hogy a Fennvaló rogyassza rá az eget erre a vírusos világra – se Szent Jobb-körmenet, se Kurultáj, se Magyarok Országos Gyűlése. Van viszont szeri monostor, fenséges romokkal és amarra, túl a skanzen, egykori tanyai iskolával és néhai hódmezővásárhelyi olvasókörrel, templom és lakóház, szatócsbolt és községháza – a régi alföldi magyar élet megannyi rekvizituma. Az annyit gúnyolt, lenézett, gazember módon érdektelenné, hiteltelenné tett úgynevezett népiség élő, kézzel fogható valósága. Eleven cáfolataként mindannak, amit mind szemérmesebben idegenszívűnek már nem is nagyon nevezni merészelt idegenszívűink a magyaroktól elidegeníteni akartak és akarnak. Ha az ember ebben a miliőben szembesül a Trianon óta eltelt száz esztendő Kárpát-medencéjének teljességével – Zentától Eperjesig, Ugocsától Udvarhelyig –, alighanem kissé másként tekint a jelen Magyarországának nem egy jellegzetességére.

Például a négynapos monstre ünneplés fény- és árnyoldalaira. Öröm, mennyien tolonganak itt a bódék, a Feszty-körkép vagy Árpád apánk emlékműve körül – lehangoló, mennyire tájékozatlanok, műveletlenek, torz és ostoba médiaszlogenektől elbutítottak a bár jó szándékú, de felszínes, hamis és értelmetlen „boldog születésnapot, Magyarország” kritikátlan átvételétől Árpád-házi királyaink és, mondjuk, az Anjou-házbéli Nagy Lajos és II. Rákóczi Ferenc összekeveréséig, egybemosásáig. Öröm, hogy egyre érdeklődőbbek, egyre odaadóbban ismeretekre szert tenni akarók az előadásokra, kiállításokra betévedők – feltűnően sok a fiatal is –, de lehangoló, mennyire bárdolatlanul hangoskodók, ízléstelenül tréfálkozni próbálók, esetlenül, szerencsétlenül meg-megnyilatkozók közülük sokan. Öröm a létszám és a hozzáállás, lehangoló a módi, öröm az ünneplő, pihenő, igyekvő honfitársak látványa, elkeserítő az elmúlt évtizedek rájuk rakódott borzalmainak látványegyüttese.

Harminc évvel a rendszerváltozásnak nevezett nagy fordulat kezdete után – hosszabb már ez a periódus, mint a Horthy-korszak volt –, itt, a hét vezér árnyékában igaznak tűnik ugyan, hogy Magyarország jobban teljesít, de legalább ennyire indokoltnak látszik a kultúrharc fokozásának és megkésettségének szorongató ténye. Észrevenni, mekkora, milyen döbbenetesen mély a szakadék – szintúgy még mindig – a kormányzati szándékok és a manipulatív ellengőz nagyszámú áldozatának roppant kártékony megnyilvánulásai között. Az elmúlt évtized korszakos történései, gyanítom, egyelőre úgy csapódnak le a lelkekben, mint az iskolában tanult szép dal akkordjai a kisiskolások fejében: talán fölébrednek, rádöbbennek szépségére olykor, de igazán tisztában csak jóval később – ifjú- vagy éppen már felnőttkorukban – lesznek mindazzal, amit ennek haszna, építő, segítő, felemelő jellege jelent. Csakhogy egy oly sokat megélt, megcsonkított, megalázott, éppen kollektív tudatát, egész lelkét megsemmisíteni próbált nép esetében e hasonlat még csak nem is óvatosan és fenntartásokkal, hanem erősen megkérdőjelezve kezelendő. Hiszen emlékezzünk csak: nem sokkal múlt hatvan éve, amikor nemzetünk legutóbb megmutatta igazi arcát. Ez az igazi ok a bizakodásra: olyan lélegzetelállítóan ragyogó volt, hogy még innen, Pusztaszerről Árpád is gyönyörködött benne vezéreivel, első nagy királyunkkal, Koppánnyal meg a többiekkel együtt.

(A szerző író)