Jövendölés, vagy amit akartok

Hogy kizökkent az idő, ahhoz nem kell Hamletet s a hajdani Dánia sorsát segítségül hívnunk a kijelentés bizonyításához. Mert hogy ilyen időket élünk, az vitathatatlan. Nemigen tudunk olyan országot említeni, ahol békés, csendes, emberhez méltó módon sikerül intézni a dolgokat, segíteni a bajokon. Talán csak Bhután kivétel, ez az elzártnak mondható ország, amely régóta minden esztendőben a legboldogabb országok listája élen szerepel.

Ők annak idején, amikor több alkalommal is nagy fölénnyel nyertek a vicces viadalon, meg is indokolták boldogságuk okát. Hogy igazat mondanak-e, azt sajnos a helyszínen – anyagiak híján – nem tudom megvizsgálni. A világsajtóra támaszkodva viszont a következő információkat szerezhetjük be: az ország a világ egyik legelzártabb állama. Ami azt jelenti, szigorúan ellenőriznek minden beutazót. Nem gazdagok, de van mit enniük. A Himalája utolsó, tisztán buddhista és földrajzilag nem könnyen megközelíthető, szemtanúk szerint csodás természeti kincsekkel megáldott, érintetlen erdőkkel borított országa féltve őrzi függetlenségét, s próbál úgy fejlődni, hogy ősi tradícióit ne kelljen feladnia. A fejlődés lassú. Nincsenek autópályák például. Ők azok a világban, akik megalkották a bruttó nemzeti boldogság kifejezést. Merthogy nem GDP-t mérnek, hanem bruttó nemzeti boldogságot. Amelynek négy pillére: a fenntartható fejlődés, a környezetvédelem, a kultúra megőrzése és felelős kormányzás.

Némi keresgélés után arra a bhutáni döntési szokásra is rábukkantam, miszerint ha az említett négy pillért megdőlni látják, például azért, mert veszélyeztetik a vallási értékeket, akkor módosítják az elképzelést. Továbbá felismerték azt is, hogy a vagyonnak korlátozó hatása is lehet az emberi lélekre. Állítólag – ez szinte hihetetlen – Bhutánban senkit sem hallhatunk panaszkodni. Merthogy nem azt nézik, mijük van, hanem azt, mi van, aminek örülhetnek. Ezen közben a tévé és az internet már minden faluban elérhető, s ez cseppet sem mellékes. Sőt állítólag tiltólistán vannak az erőszakos műsorok.

Mit írjak még? Döbbenten olvastam, hogy egyetem nincs az országban, viszont sok fiatal kap állami ösztöndíjat, hogy nyugati intézményekben tanulhasson, ám mind hazatér tanulmányai végén. Elgondolkodtató adatok, ha csak a fele igaz, az is szép. Sok-sok információ van még a távoli országról, de én most befejezem a földrajzórát.

A kizökkent idő a mi világunkban naponta nyer bizonyosságot: Afrika népe menekül országaiból, a Közel-Kelet már rég folytonos háborúba ájult, a Távol-Kelet népesedéspolitikájának gondjait hatalmas természeti csapások „tarkítják”, Amerika megbolondult, Európa meg hagyta, hagyja elveszítette önmagát. Olyannyira, hogy Magyarországon kívül (az agyonszapult nemzeti konzultációra gondolok) nem tudunk megnevezni országot, ahol megkérdezték volna az embereket, miért aggódnak a jelenüket, jövőjüket illetően.

Sorolhatnánk még a válságjeleket, ezekről naponta hallhatunk, olvashatunk, ám a minap egy kis fényt észrevettem az éjszakában. A mi lapunk is „világgá röpítette” a hírt, miszerint minden ötödik európai lakos szerint fenyegetést jelent a migráció a nemzetbiztonságra. Ilyen felmérésről eleddig nem igazán hallhattunk Európa országaiból, s annak, hogy most készítettek egyet, nem tudom, örülhetünk-e, vagy sem. Mindenesetre a válaszadók 21 százaléka a migránssimogató országokban fenyegetésnek érzi a korlátlan bevándorlást, valószínű egyébként, hogy többen már ahhoz is gyávák, hogy egy ilyen kérdésre feleljenek. Másutt, például az agyongyötört Görögországban 64 százalék azoknak az aránya, akiket aggodalommal tölt el a migránshelyzet, amelyről a művelt Nyugat úgy vélekedik, hogy pénzzel meg lehet nyugtatni a görögöket. A pénz jól jön nyilván, de a nyugalom cseppet sem jár a nyomában. Pusztul az ország, miként pusztul egész Európa. A felmérésből még annyit idézek, hogy az európaiak 46 százaléka nem bízik az Európai Unióban a katonai védelem fejlesztése terén, magyarán abban, hogy meg tudná védeni magát az unió.

Ha én uniós tótumfaktum lennék, mélyen elgondolkodnék az elgyávított európai nép véleményén. Amelyből még azt is fontosnak tartom idézni, amit szinte el sem akartam hinni, hogy a vizsgálatban részt vevő minden ötödik nő úgy nyilatkozott, hogy volt már erőszak, üldöztetés vagy fenyegetés áldozata.

Nem kell izgulnunk, mély elgondolkodásnak egyelőre, s már régen, nyoma sincsen. Európa elöljáróit nem érdekli, mitől boldog vagy mitől boldogtalan az istenadta nép. Van egy fogadásom, hogy az emlegetett felmérésre – ha egyáltalán reagálnak – az lesz a válasz, lám a nyolcvan százalék bezzeg boldog attól, ami történik, hiszen csak húsz százalék lát rémeket. A többi nyilván nem úgy gondolkodik, hanem egyszerűen boldog. Például attól a törekvéstől, amelyet naponta érzünk, és naponta keserít bennünket, miszerint a nemzetállamokra semmi szükség. Milyen érdekes, hogy az azért jól jön, ha például a nagy vírusfenyegetés idején az egyes nemzetek leveszik az unió válláról a terhet, önálló útra lépnek, s így annak semmi értelmes intézkedést nem kell hoznia.

Nem próbálnám belekeverni a koronavírus okozta mesterséges és valóságos pánikot a jövőről, a kizökkent időről meg a boldogságról szólni akaró írásomba, de azt azért a világ kínlódása közepette is le kell szögezni, hogy amikor baj van, minden valahogyan a nemzetekről kezd el szólni. Mert ha létezik egyáltalán biztonság, akkor csak a nemzetére számíthat az ember, a nemzetének az intézkedéseire. Egyelőre. Amíg létezhet egyáltalán ez a fogalom, amíg nem készítenek olyan felmérést, amely azt bizonyítja, minden felvilágosult elme szükségtelennek tartja a nemzeteket.

Tudom és olvasom, sokan azt jövendölik, elérkezett a nemzetállamok reneszánszának ideje, az erőszakos uniók korszakának vége. Adja Isten! Én nem vagyok ilyen optimista, mert naponta százszor érezzük, hogy kizökkent az idő, a világ urait nem érdeklik a statisztikák, a népek akarata. Hogy ezt meddig tehetik, nem tudom. Amíg eldől, nem lehetne Buthánnal egy kicsit szorosabb kapcsolatra lépnünk? Ha nem is mindent, de talán volna mit eltanulnunk tőlük.

(A szerző újságíró)