Majdan Minszkben?

A régi vicc szerint a mókus és a patkány között ugyan nem sok különbség van, de tény, hogy a mókusnak sokkal jobb a sajtója. Hogy pontosan miként is áll társadalmi, gazdasági, politikai értelemben Belorusszia, arról elég kevés megbízható információnk van.

Történelmi távlatból szemlélve nagyjából ugyanúgy áll, mint ennek a kelet-európai zónának az országai általában, mint, mondjuk, Románia, Bulgária vagy éppen Észak-Macedónia. Minden ellenkező híreszteléssel szemben ugyanis az Elbától keletre fekvő Európának a Nyugathoz mért helyzete, illetve az ebben a régióban fekvő országok egymáshoz viszonyított civilizatórikus történelmi státusza szinte semmit sem változott az elmúlt százhúsz év során. Bármit is állítanak erről e több mint egy évszázadnyi időszak nagy modernizációs felzárkóztatói. Noha mindig azt mondják, hogy majd ekkor és ekkor „érjük utol” ezt és ezt, de hát a globális hatalomgazdaság egész erőforrás-„hidraulikája” éppen ezekre az elmúlt százhúsz évben abszolút változatlan egyenlőtlenségre épül, és a komplexum urai aligha szeretnének ezen változtatni. Belorusszia ezért nagy valószínűséggel pontosan ugyanolyan társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális mintázatokat követ, mint bárki más, akit jó vagy rossz sorsa folytán ebben a térségben „tárol” a történelem. A bevezető mondatomnál kicsit érdesebben fogalmazva, a globális véleményhatalmi fegyverként üzemeltetett média a lehető legsötétebb képet igyekszik festeni erről a geopolitikai értelemben igen kényes helyen fekvő országról.

Sokat elárul a politikai kommunikáció hazai beszédtereinek szánalmas tragikomikumáról, hogy amikor a parlamentben az ellenzék a szokásos stílusban kívánta „tárgyalni” Orbán Viktor miniszterelnök minszki tárgyalásait, és az egyik felszólalójuk Belorussziát Európa utolsó diktatúrájának nevezte, a Fidesz frakcióvezetője meglepetten és szellemesen kesernyés öniróniával visszakérdezett, nahát, én eddig úgy tudtam, hogy Magyarország Európa utolsó diktatúrája! Ez az írás nem tekinti feladatának, hogy eldöntse diktatúra-e Belorusszia (pláne, hogy utolsó diktatúrája-e Európának) viszont azon érdemes lenne eltöprengeni, hogy az ott most lezajlott elnökválasztás kapcsán igen jelentősen felerősödő globális médiahatalmi nyomás minek is tulajdonítható.

Ahogy Churchill fogalmazott annak idején, Őfelsége kormányának nincsenek örök barátai és örök ellenségei, csak örök érdekei, majd azt is hozzátette, hogy az igazság olyan becses, hogy a hazugság testőrségével kell szigorú védelem alatt tartani. Ezeket az „alapigazságokat” mindig érdemes szem előtt tartani, ha valóban érteni szeretnénk mindazt, ami körülöttünk örvénylik. Ahogy azt már megszokhattuk, az amerikai külügyminiszter mély aggodalmának adott hangot a belorusz helyzettel kapcsolatban, és nagyon félti a demokrácia elnyomott híveit. A már nem egészen gyanakvásmentes kelet–közép-európai fül számára különös csengésűek ezek a szavak, pláne, ha, mondjuk, az Ukrajnában az elmúlt évtized során lezajlott folyamatok fényében vizsgáljuk a történéseket. Ukrajnában ugyanis 2014-ben egy amerikai külügyi államtitkár, mint ő maga elmondta, „ötmilliárd dollárral a zsebében” személyesen irányította az egyébként demokratikusan megválasztott ukrán kormány erőszakos fegyveres lázadással való megdöntését a demokrácia szent eszményeinek nagyobb dicsőségére.

A Kijev főterén, a Majdanon véghez vitt geopolitikai megtorlás összes következményével együtt elég kijózanító hatású lehet mindazok számára, akik hinni próbáltak a liberális demokráciák világméretű győzelmének áldásos következményeiben.

Victoria Nuland asszony aktív közreműködésével, mert ő volt a történet „hőse”, mindezzel két legyet is ütött egy csapásra a „nem létező világbirodalom”, egyrészt Oroszország közvetlen katonai fenyegetését sokkal hatékonyabban és olcsóbban tudta megoldani, másrészt Ukrajna rendkívül értékes termőföldjeit és más természeti kincseit végre „betagolhatta” a globális hatalomgazdaságba. Az, hogy az elmúlt hat év során Ukrajna most már „szerencsére” nem lejtőn sodródik lefelé, hanem szabadesésében zuhan a végzete felé, az igazán nem nagy ár azért a birodalom nem létező urai számára, hogy most már viszont hibátlan demokráciával rendelkezik. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy az államtitkár asszony, amikor az Európai Bizottság ugyan nagyon óvatosan, de aggodalmának adott hangot, ezt mindössze azzal intézte el, hogy „ki a „f…sz” az az Európai Unió.

Mindezek nyomán a történelmi reflexei folytán nem alaptalanul gyanakvó kelet- és közép-európai ember el kell hogy töprengjen, hogy vajon lesz-e Majdan Minszkben? A globális hatalmi forgatókönyv számára ugyanis Oroszország teljes elszigetelése a Baltikumtól Lengyelországon, Ukrajnán, Románián át egészen Törökországig terjedő íven a legalapvetőbb stratégiai érdek. És mivel Belorusszia az utolsó rés ezen a falon, így az is teljesen érthető, hogy a világ urai szeretnék rés helyett erős bástyává tenni.

Ebből a szemszögből megítélve a belorusz „diktatúrát”, azért már egy kicsit árnyaltabb lehet a helyzetről alkotott képünk. Különös tekintettel arra, hogy a liberális demokrácia szent alapértékeire oly kényesen ügyelő globális birodalmat az utóbbi évtizedek során a legcsekélyebb mértékben sem zavarta, hogy ha stratégiai érdekei úgy kívánták, akkor a legkegyetlenebb diktatúrákkal is szoros, mondhatni intim kapcsolatot ápoljon, ahogy ápol ma is. Azt valójában tehát ma még ugyan senki nem tudja megmondani, hogy lesz-e Majdan Minszkben, de hogy igény volna rá, az egyszer biztos.

(A szerző közgazdász)