Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Kihajítani!

Igaza van Horatiusnak, amikor arról ír, hogy az indulat valójában rövid őrület, s aki nem képes megfékezni, rabja lesz annak

Veszélyes dolog ez, s még inkább veszélyes a kiszámított, mímelt indulat. Mint ez itt: „Most nincs mit tenni. Készülni kell. Vidnyánszky és társai addig maradnak, amíg Orbán. Utána buknak. Sőt! Minden értelemben földönfutók lesznek. Nem lesz árokbetemetés. Zárójel lesz. Levegőtlen világ azoknak, akik megölték a magyar szabadságot. Így van ez rendjén. Higgadtan, racionálisan, szárazon. Akik meg még egyensúlyoznak: ideje magatokra találni, felébredni, élni! Vagy küzdtök a hazáért, vagy cinkosok lesztek. Vagy-vagy.”

Így fenyeget egy magyar politikus 2020 augusztusában. Földönfutók lesznek? Levegőtlen világ? (Cella, koncentrációs tábor, Gulag?) Likvidálni higgadtan, racionálisan, szárazon? Az „egyensúlyozók” alighanem az „ingadozó középparasztra” hajaznak a politikus dúlt agyában. Ők jobb, ha igazodnak: vagy-vagy.

Képtelenség, hogy ma Európában parlamenti képviselő megengedhetne ilyen hangot magának. De ne mindig Európára hárítsuk a felelősséget: képtelenség, hogy azok után, ami Magyarországon a huszadik században történt, egy politikus így beszéljen.

A magyar társalom jól érzékelhetően elengedte a füle mellett ezt a fenyegetést. Annyi marhaságot mondott már ez az ember, rá kell hagyni. Nem hinném, hogy jól teszi. A megbélyegzésről, fenyegetésről már írtam e hasábokon, de hátha meg lehet még valakit győzni akár az érzelmekkel szemben is. Mert itt kopog az ajtónkon az irigység, tehetetlenség, de hányszor! S nálunk ezekből mindig több volt a kelleténél. Talán most a nagy többség nem vevő rá, ezért is olyan disszonáns ez a hang. Ez indulat, őrület, nem politika. Leginkább a kisebbségi érzés táplálja, a mohóság, a lustaság, a hiúság, a frusztráció. Lelki baj ez.

Elmondok néhány példát, hogy csinálták ezt régebben. Szálljunk vissza az idő lágy hullámain 1946-ba, a magyar Országházba. Ott fenyegettek így utoljára, s tudjuk, mi lett a vége. Tudjuk? Van, aki emlékszik még ama negyven esztendő „szabadságára”, vívmányaira, sikereire? Ami miatt ma is százezrek élnek hazájuktól távol, vagy ingáznak, mert több pénzt kapnak ott, „kint”. És sok százezren jutnak méltatlanul kevés bérhez és nyugdíjhoz itthon.

Sokak számára hihetetlen, de 1946-ban Magyarországon még valódi parlamenti élet zajlott, igaz, a megszálló szovjet birodalom árnyékában. Sokan érezték, hogy a helyzet ideiglenes, és már „igazodtak”. „Útitársak” lettek. Mások csak koalícióra léptek, aztán felszívódtak. Azért még voltak – nem sokan –, akik harcoltak, vívták az éppen aktuális és reménytelen magyar szabadságharcot. Most nem arról beszélek, hogy magyar civileket százezerszámra hurcoltak el munkára és túsznak a Szovjetunióba, hogy magyar állampolgárok százezreinek tulajdonát zabrálták el, elhagyottnak minősítve vagy államosítva üzemeiket, műhelyeiket, földjüket, házaikat, ingóságaikat, s hogy „népítéletekben” (lincselés) hányan halhattak meg a zavaros körülmények közepette.

Inkább erről a stílusról. Politikai, parlamenti, közéleti illemről. Hogy üres locsogás-e a fenyegetés vagy rémisztő valóság, azt a történelem mutatja meg. A mostani politikusunk szavaira rímel egy kommunista reagálás Drozdy Győző szabadságpárti képviselő parlamenti hozzászólására: „Kihajítani!” Ezt kiabálta egy Szabó István nevű kommunista. Kiabált, hát kiabált, gondolhatnánk, de ez az ember hat elemivel altábornagy (vagyis tábornok) lett a magyar hadseregben s a miniszter helyettese. Aztán racionálisan, higgadtan és szárazon egyik kulcsfigurája a hadsereg lefejezésének (csak legfelül: hét végrehajtott halálos ítélet). A „tábornok-per”. Vagy-vagy, igaz? A mentalitás: az dönt el mindent. „Nem lesz árokbetemetés.”

Igen, az illem! Rajk László ügyében is jött az „eligazítás”. Leszavazták a minisztert? Illene lemondani. És nem mondott le? Orbán László kommunista nem kertelt: „Ellenforradalmárokkal szemben nincs illem.” Ez a mentalitás már gyakorlat. Kis muníció a mai utódoknak: „Fasisztákkal szemben nincs illem.” Ki a fasiszta? Mussolini, Hitler, Szálasi hívének kell-e lenni, vagy elég, ha az ember kiáll valamiért – mondjuk, a keresztény hitéért, családjáért, hazájáért, jogaiért? A múltjáért, nemzetéért, a turulmadárért? Ha el akarja oltani a kukákban felcsapó gyűlölet lángjait. Ez már elég, hogy fasiszta legyen? Pedig a turulnál alkalmasabb jelképe a magyarságnak aligha lehet: természeté is meg istenségé is, legenda is meg valóság is, van is, meg nincs is, épp ahogy a mi nemzetünk volt vándorlásaitól a mai napig. Örök végveszélyben és örök újjászületésben. „Zárójel lesz” – igaz-e?

A turul a nemzetünk szimbóluma. A sarló és kalapács, a nyilaskereszt meg a halálfej, a vörös és a fekete sohasem volt. Valamikor egymás ellen küzdöttek, de most együtt! Nem mint pártok, hanem mint mentalitás, stílus. Ezért szövetkeznek minden lelkiismeret-furdalás nélkül a pártjaik. Mélyebb a kapcsolat. Ez a rémisztő. „Megsemmisítünk vagy megsemmisülünk!” – híres nyilas jelszó volt. Vagy-vagy. Ezt a szellemet csempészné be ide a fenyegető politikus.

„Hová száll a turulmadár? Balról jobbra vagy jobbról balra?” – merengett valaki a parlamentben. Zöld Sándor kommunista politikus pattant fel indulatosan: „Majd beszélünk róla!” Ez a Zöld aztán belügyminiszter lett 1951. június 23-án, s ezen a napon kezdődött meg a magyar családok hortobágyi kényszermunkatáborba hurcolása. „Majd beszélünk még róla?” Így van ez rendjén? Zöld Sándor sorsa közismert. Kivégezte egész családját (gyermekeit is) és önmagát (egy pártbírálat miatt). Rövid minisztersége alatt meggyilkoltak még sok ártatlan embert. Elítéltek hosszú évekre százakat, kényszermunkatáborokba hurcoltak ezreket. Nem tudom, hol lakott ez alatt az idő alatt a Zöld család. Csak valahonnan távolról hallom az ÁVH-s csizmák recsegését a lépcsőkön.

Sajnos a történelem méltatlan helyet kapott és kap ma is a közéleti – politikai – vitákban. Kiszolgáltatott. Így volt ez 1946-ban is, de mégis, az ember azt hitte, hogy az érvek erősebbek az indulatoknál. Én úgy tartom, a történelem igazolta az akkor küzdő nemzeti demokrata csapatot. Igaz, gyakran a fejükhöz vágták: „A történelemtől maga féljen.” A kommunisták előszeretettel vádolták ellenfeleiket olyan állításokkal, amelyek nem voltak igazak. Régi technika. Valaki Rákosit bírálta? Az indulatos válasz: „Rákosi Mátyás a magyar nép nemzeti hőse, és aki mer még egyszer Rákosi Mátyásról hasonló tónusban nyilatkozni, (…) meggyűlik velünk a baja.” Bizony sokaknak meg is gyűlt. Aki túlélte, az is megbélyegzett lett. Ilyen értelemben nincs igaza Ulpianusnak, aki szerint „bélyeges embertől fuss”. Épp ellenkezőleg: állj ki mellette.

Egy nagyon ismert későbbi kulturális és agitációs főelvtárs – Szirmai István – 1946-ban nem kertelt, felszólította a szabadságpárti szónokot, hogy lője főbe magát. A nemsokára meginduló kommunista vérengzés tudatában ennek a kifejezésnek is különös súlya van. Nem lehet felelőtlenül fecsegni, fenyegetni.

A szabadságpártból gúnyosan odaszóltak az ordibáló kommunisták felé: „Imádjuk önöket!” A válasz kijózanító volt: „Ahogy mi gyűlöljük önöket!

És igen: az akkori nemzeti demokrata erők vezetői – s hány százezren még! – földönfutókká lettek, emigrációban vagy itthon, elfogyott körülöttük a levegő a börtönökben, lágerekben, internálótáborokban. Rákosi, Révai, Farkas, Gerő, Péter Gábor és a többiek higgadtan, racionálisan, szárazon felszámolták a szabadság esélyeit. A történelem szekerét nem lehet visszafordítani, de a fenyegető mentalitás, úgy látszik, örök. Van erre is Horatiustól világos szentencia: „Ami illendő, az tisztességes, s ami tisztességes, az illendő.” A fenyegetés egyik sem.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Találkozás

ĀFricska. A világháló varázsa miatt újra találkoztam ifjúkori cimborámmal. Jó húsz esztendeig együtt nyaraltunk a Balaton mellett, évente három hónapig

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Akár dagály, akár apály

ĀNem kellett ahhoz közgazdászprofesszornak lenni, hogy már hónapokkal ezelőtt lássuk és előre jelezzük, a gazdasági növekedés – pontosabban visszaesés – a második negyedévben éri el a mélypontját

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom