A Saját Idő Könyve

Természetesen sehogyan sem léphetünk ugyanabba a folyóba. Lehetünk ugyanolyan okosak vagy ostobák, tetszhet a folyó vagy a part ugyanolyannak, a forrás és a torkolat is lehet ugyanaz – a folyó ideje azonban változik. A „most megint” kifejezéssel baj van, mert annak sem a „most”, sem a „megint” része nem igaz. Nincs ismétlődés, nincs másolat – nem „most megint”, hanem mindig újrakezdődik az emberi próbatétel. A „most” nem az itt és most öröme vagy felszabadultsága, hanem a kényszere. Itt és most megint be kell bizonyítanunk, hogy méltóak vagyunk egy nemesebb életre.

Izgalmas irodalmi helyzet, ha valaki ugyanazt meséli el más és más nézőpontból, mit sem tudva a korábbi történésekről. S megtörtént irodalmi helyzet is. Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó címmel regényt szentelt annak a dilemmának, hogy belemerülünk egy történetbe, amelynek szereplői is vagyunk, majd hirtelen megszakad a sztori, nem találjuk a helyünket benne – és amikor folytatódni látszik, már egy másik történetben vagyunk. Másik évszakban, másik napszakban, s egy másik utazó áll ott helyettünk.

Az Olvasó találkozik az Olvasónővel – vele együtt változik a történet maga is. A Nő megismerése („olvasása”) jelképezi a világ megismerését. Ez a megismerés soha nem lehet befejezett, mert a világ már pusztán attól is változik, hogy kísérletet tettünk a megismerésére. Minél többet vélünk megtudni róla, úgy tekintünk másként rá és magunkra. Ha pedig Mi változunk, a Világ is változik. Ezért bár állandó kereséssel telik életünk ideje, nincsen reménytelen eset. Az életek nem mindig befejezettek, lehetnek azonban befejezett történetek, még ha a boldog vég nem is éppen itt és most, hanem egy majdani bizonyosságban következik be.

Másfél évvel ezelőtt írtam a „most” eszményének a félreértéséről, benne a „carpe diem” meglehetősen öngyilkos hajlamú attitűdjével. Ez idő alatt rájöttem arra is: a két „most” közé nemcsak félévek, hanem világok feszülnek. Minden új élet megszületésével egy új világ – és egy új idő. Mert mindenkinek „saját ideje” van, mint ahogy mindennek „rendelt ideje” is van. S ezeket az időket nem lehet összehasonlítani egymással.

A fönt említett gondolatkísérletem után került a kezembe Carlo Rovelli olasz elméleti fizikus könyve, Az idő rendje. Ő azt írja, hogy „a most nem jelent semmit”.

Igaza van ugyan, hogy a világegyetem (vagy az elméleti fizika) szempontjából irreleváns a kérdés, hogy „Most mi történik?”, mert az univerzum az entrópia, vagyis a rendezetlenség felé halad, időstruktúrájában pedig nincs helye sem a múltnak, sem a jelennek, sem a jövőnek.

Lépjünk azonban vissza az univerzumból a saját életünkbe, a saját időinkbe, már csak azért is, mert nem értjük a „téridőt”. Nem annak elhajlását érzékeljük, hanem az emberi viselkedését (illetve csak azt, hogy egy adott időben egy adott irány felé haladunk). Sajnálkozhatunk ugyan, hogy nem jó időben élünk – nem tudunk rajta változtatni. Cselekvéseink irányán viszont igen.

Az idő se nem jó, se nem rossz, az ember cselekvése azonban lehet jó és rossz. A cselekvésének jó vagy rossz volta teszi alkalmassá az időt arra, hogy rácsodálkozzunk a létezés szépségére, és szembesüljünk saját időnk felelősségével.

(A szerző irodalomtörténész)