A látogató

Ami azonban legutóbb történt, az a hihetetlen kategóriájába tartozik. Két napig időnként megmagyarázhatatlan neszre figyeltünk fel a nappali csendjében. Tudjuk, hogy a csendnek is vannak hangjai, de ez a nesz zavarba ejtő volt. Nem tudni, milyen indíttatásból, talán mert megszólalt a lelkiismerete a feleségemnek, hogy a tél végén nem pucolta ki jól működő vaskályhánkat – kitárta az ajtaját, de meglepetésében mindjárt vissza is hőkölt. A kályha ajtajának peremén ugyanis egy koromfekete veréb állt! S már hívott is engem, hogy most már ketten nézzünk farkasszemet a betolakodó vendéggel.

Első gondolatunk mindjárt az volt, hogyan került a veréb a kályhába? De meg is adtuk azonnal a feleletet: a kéményen keresztül. Isten tudja persze, hogy milyen körülmények között tévesztette el repülését, esetleg a nagy szélvihar sodorta börtönbe, avagy szerelmi játék következtében került rabságba. A faltól még egy L alakú csövön kellett átvergődnie, amíg a kályhaajtóig elért, amelynek ablakát már teljesen belepte a korom. A börtön tehát sötét is volt, de a veréb még élt.

Komikusnak tetszett, ahogy a föl-dön guggoltunk, és egy fekete verébbel társalogtunk. A társalgás persze abból állt, hogy mi beszéltünk, és a veréb nem mozdult, csak hallgatott. Sokkos állapotából még nem tért magához. A nappali összes ablakát és ajtaját kinyitottuk, és kiadtuk a látogatónak az ukázt: Szállj! Visszaadjuk a szabadságodat. A veréb azonban nem fogta fel rögvest, hogy szabad. Hogy újra az égi dimenzióból, felülről szemlélheti a világot, ahonnan a dolgok eltörpülnek, s csak a fontosak maradnak láthatóak.

A madár általában a felemelkedés, a szárnyalás, az elérhetetlen világ jelképe. Ég és föld között szárnyal, s így válik közvetítővé ember és Isten között. Mint általában a kis termetű madarak, a veréb is lélekszimbólum. A keresztény szimbolikában a gyermek Jézus kezében a megváltott emberi lélekre utal. A madarak az emberi szabadság ismertetőjegyei is.

Radnóti Miklós írja: „A madár tudja tán, / hogy mi a szabadság / mikor fölszáll a szél alá / és ring az ég hullámain” (Előhang egy „monodrámához”). A kalitkában született madarak hihetik, hogy a repülés valamilyen betegség. Egy olyan veréb számára, amely soha nem volt fogoly, nehéz elképzelni, mit jelentett a fogság, a börtön. Két napig a bezártság, a reménytelenség állapotában lenni. Vélhette, hogy soha nem engedik ki többé és a kályhában fog elpusztulni. Várt és várt a jó szerencsére.

Elmúlt öt-hat perc, és a mi verebünk egyszer csak megmozdult. Szárnypróbát tartott, aztán hirtelen az ablakpárkányra repült. Szállj! – kiáltottuk utána, és mintha szót fogadott volna, kirepült a szabad világba. Fél órával később észrevettük, hogy visszarepült a „kifutópályára”, az ablakpárkányra, és megköszönte a szabadságot. Paulo Coelho brazil író állítja: „Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi.”

De jó lett volna ezt a történetet elmesélni a verebek nagy barátjának, Tandori Dezsőnek. Talán olvassa odafent…

(A szerző újságíró)