Domonkos László

Vélemény és vita

Az ellopott csata

Álldogálunk az obeliszk előtt, visszanézek Branyiszkó felé. Lám, csatákat is lehet lopni. Győzelmet, dicsőséget, önfeláldozó hazaszeretetet

Az 1849. február 5-én lezajlott branyiszkói ütközetről Gracza György azt írja: „Görgei serege ekkoriban még mindig válságos helyzetben volt. A háta megett az üldöző Jablonovszki állt, előtte pedig Schlick. Csakis Eperjesnek mehetett. De az idevezető útvonalon is ellenség, még pedig a legveszélyesebb ponton: Branyiszkónál. (…) Görgeinek, ha két tűz közzé nem akart jutni, menekülnie kellett a vendégszerető Szepességből is. Hiszen az ellenség megint csaknem körülrajzotta.”
Idézi Görgeit: „A Branyiszkón átvezető út (…) nyugatról bevehetetlennek tartaték. Branyiszkót megrohanni akkor annyit tett, mint a bikát szarván ragadni.” Megidézi „az ánglius oroszlánt”, Guyon Richárdot is, aki a hágót szemlélve anyanyelvén, angolul mormogja maga elé: „az ördög vigyen el, ha át nem megyek rajta”. Erdőssy Imre piarista szerzetes pedig előredobja a hóba a kezében levő feszületet és rárivall a katonákra: „hát hagyjátok a keresztet? Odadobnátok az Úristent ezeknek a pogányoknak?...” Így aztán „a dandár csakugyan előrenyomult és hősiességével megnyitotta az Eperjes felé vezető utat. Február 7-én már a főhadiszállás is Eperjesen volt. Görgei ilykép végleg megszabadult üldözőitől, s most már csak a kedvező alkalmat leste, hogy Klapka hadseregével egyesüljön.”

Mivel (egyelőre) jelenkori, legnagyobb részben az idősebb generációhoz tartozó, önhitten nagyképű és szakmai (ál)felsőbbségtől durrogó történészeink rögtön visítozni kezdenek, ha Graczára mint történeti forrásra kezdünk hivatkozni – ő ugyanis, ha olykor pontatlanul is, de a mostanság dívó „áltárgyilagosság” helyett szívvel-lélekkel, hazaszeretettel és lelkesedéssel írt magyarul, magyar szellemű és érdekű históriát, az pedig nem píszí, ugyebár – a kedvükért, azaz a gyengébbek kedvéért, hivatkozzunk mondjuk az 1985-ben megjelent, Magyar­ország hadtörténete című kétkötetes munkára is, amely úgy összegzi a branyiszkói csata jelentőségét, hogy az igen nagy hatással volt a háború további menetére. Lehetővé tette a Görgei-hadtest és a magyar főerők egyesülését, végeredményben a győzedelmes ta­vaszi hadjárat megindítását.

Kapaszkodunk föl a hágóra a forró felvidéki délutánon. Teljességgel megértem néhai hős földijeim, a szegedi 33. honvéd zászlóalj katonáit, meg a velük küzdő, jászkunokból álló 12. Nádor huszárezred harcosait, akik a krónikás szerint a februári hidegben is izzadságban úszva sűrűn ki-kifakadtak: „ó, hogy a Krisztus verje meg ezt a görbe országot!” , aztán a több mint megerőltető turné után fölérve a tetőre, kőtalapzaton egyetlen szlovák felirat fogad: „Chvalabohu”. Istennek hála. Hála istennek. A több mint rejtélyes kérdésre – vajh miért kell hálálkodnunk a Fennvalónak? – a felirat dodonai válaszok sorát hagyja ránk.

A feljutásért? A szép kilátásért?
(A panoráma igézően gyönyörű.)
A győzelemért? (Kié? Mié?) Vagy…

Így és ennyi a branyiszkói csata emlékműve a helyszínen. A hálaadó felirat mellett határkőféle, feltehetően Sáros és Szepes megye határát jelzi. Halljuk később, bent, a sűrű hegyvidéki erdő mélyén, jól elrejtve van egy kopjafa is  – de az eredeti emlékművet elszállították. A közeli falvacska, Korotnok (Koritnye) temetőjében lehet rátalálni, az eldugott falu legeldugottabb szegletében levő elhagyatott meredek hegyoldal kerítés melletti széléhez rejtetten. Kőobeliszk, tíz, lánccal összekötött kőoszloppal övezve, alatta – hát persze – az elesett hősök tömegsírja. A szegediek, a jászkunok meg a többiek. Közadakozásból készíttette Tisza Miksa rendőrkapitány, 1913. Az obeliszken a feliratot öten is csak nagynehezen tudjuk kisilabizálni: „Itt nyugszanak a meredek branyiszkói hegyoldalon és fennsíkon 1849. febr. 5-én vívott emlékezetes csatában elesett magyar honvédeink, a branyiszkói hősök.” Alatta láthatólag sokkal később felhelyezett szlovák nyelvű tábla: „Obete vojny z 1849 (Az 1849-es háború áldozatai)”.

Álldogálunk az obeliszk előtt, visszanézek Branyiszkó felé. Lám, csatákat is lehet lopni. Győzelmet, dicsőséget, önfeláldozó hazaszeretetet. Tisza Miksa rendőrkapitánynak kéne jelenteni, de csak Petőfi Sándor sorai felelnek, Petőfié, aki innen nem is olyan messze, Eperjes határában Tompa Mihállyal és Kerényi Frigyessel 1845-ben költői versenyt rendezett (majdnem hasonló állapotú, festékkel leöntött emlékmű tanúskodik róla egy hegyi rengeteg mélyén): „De hol ke­resik, hol lelik meg őket? Rég elporladtak a bitófa mellett…!”

(A szerző író)

Kapcsolódó írásaink

Bán Károly

Bán Károly

Áristompárt

ĀAz az elképesztő esemény is megtörtént életünkben, hogy Bangóné Borbély Ildikó személyében importáltunk pártelnököt Kabáról

Nagy Dóra

Nagy Dóra

Maradjatok gyerekek!

ĀTökéletesen megértem, hogy érdemi program nélkül, sorozatos vereségek után nagyon nehéz életképes pártként létezni, de még ez sem magyarázza meg azt, ami ezen a nyáron zajlik a baloldali térfélen

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom