A Hangulat Könyve

Hangulatemberekkel nem szeretünk találkozni, pedig nehezen kerülhetjük el őket. Kiszámíthatatlanok, reakciójuk olykor megmagyarázhatatlan, soha nem tudjuk, hogy a pohár félig tele van-e náluk, vagy félig üres, viselkedésüket befolyásolja nemcsak az időjárás, de a bal vagy a jobb láb is – ideológiától függetlenül, attól viszont függően, hogy melyikkel keltek föl.

Még rosszabb a helyzet, ha magunk is függünk a hangulatemberek reakciójától: ügyintézésben, problémáink megítélésében, s a rossz hangulatú ember helyett jobban örülnénk ilyenkor egy robotnak. Ha politikus hangulatemberről van szó, a helyzet sokkal rosszabb, de még mindig jobb, mintha egy „politikus robot” elé kerülünk. Ekkor sem időjárásra, sem közérzetre nem lehet hivatkozni, csak a rossz programra, amit nem a hangulat befolyásol, hanem a fölöttesek döntése. (Hogy a fölöttes döntők elhatározásait miképp befolyásolja a hangulat, nem tudjuk, de azt igen, hogy döntéseik következménye miképp változtatja meg hangulatukat.)

Ki az, aki nem gondolja okos embernek magát? Az okosak közül jóval többen fölteszik a kezüket egy ilyen kérdésre, mint a nem okosak közül (a butát ugyanúgy nem nevezhetjük itt meg, mint a feketét vagy fehéret, csak arra vigyázunk, melyiket írjuk kis-, melyiket nagybetűvel). Ha okosak vagytok, akkor befolyásolhatók vagytok? Természetesen nem. De ha nem vagytok befolyásolhatók, akkor miért szól döntésetek önmagatok és saját jövőtök ellen? A kezek elernyednek, az agysejtek elernyednek, majd e balról érkező liberális összhangban fölzeng az „éljenmájuselseje”, a „világproletárjaiegyesüljetek”, a „múltatvégképp­eltörölni” a „blacklivesmatter”, az „orbánviktorfasiszta”, az antirasszista „halálafehérekre” és a rendpárti „raboljátokkiaboltokat” szólam… És a világ proletárjai egyesülnek a pusztító pusztulásban, pedig amúgy „pozitív” gondolatok irányítják a hangulatukat.

A pozitív gondolkodás elhívottjai szerint mi befolyásolhatjuk a magunk és a másik ember viselkedését is. Szeretnék benne hinni, de egyelőre nem megy. Hangulatunkat nekünk is el tudja rontani egy félreértés, nem várt esemény, hivatali packázás, negatív hír – amit keresni sem kell, mert a hírek többnyire negatívak, akkor lehet jól eladni őket – vagy rossz hangulatú emberrel való találkozás. Nem tudom, a foga fáj-e vagy az élete, fronthatás alatt áll vagy antidepresszáns-hiánya van-e, születésénél fogva gyengébb az érzelmi és szellemi intelligenciahányadosa vagy neveltetésénél-átnevelésénél fogva gyűlöli-e azt, ami nem egyezik meg az ő hangulataival.

Nem hiszem, hogy száz ember közül egynél több meg tudná mondani, ki volt a szállóigei sor szerzője, mely szerint: „a világ – csak hangulat”, de biztosan nagyobb az aránya azoknak, akik hallották, de nem tudják a forrást. Reviczky Gyuláról van szó, a szimbolista magyar irodalom egyik előfutáráról. Ady Endre is sokat tanult tőle, de meghaladta s megtagadta, pedig debreceni újságíró korában sajnálta, hogy „részletekben halt meg”. (Reviczky születésnapjának 165. évfordulójára az idén két nappal a költészet napja előtt emlékezhettünk, tavaly júliusban pedig halála 130. évfordulójára).

Reviczky pesszimizmusa ma már senkit nem döbbent meg, noha elgondolkodna, ha fényben élő bölcs elménket hiú buboréknak látná, gyönyörűség-életünket édes semmiségnek érezné, a bűnös-bűvös élet börtönéből lenne önző vágy vezérelte éden. S ha az ember bánatos, a rózsakertje sem ragyog, s feketéből, ha teremnek, az árnyékból nem lehetnek sohasem angyalok… Hogyan írja a költő: „a föld se jó, se ferde; / Se gyönyör, se bú tanyája, / Csak magadnak képe, mása.”

Reviczky szerint ugyan „a világ – csak hangulat”, de azt, miként érzed magad és hogyan élsz, a gondolataid (arcmásképeid) határozzák meg. Ne csodálkozz, mert Weöres Sándor is figyelmeztetett: „Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e, vagy sötétet; mert amit gondoltál, megteremtetted.” Talán ezért sem hangulat a világ – hanem Gondolat. Egyszerre fenyegető és felelősséget ébresztő.

(A szerző irodalomtörténész)