Az építésvezető

A gróf mellett azonban ott volt az egész hídharcban Adam Clark is, akit erős partnerének, lelki támaszának tekinthetett. Tudta ugyanis, hogy Clark kezei között fog megszületni a híd. Röviddel halála előtt, 1860. január 3-án ezt jegyezte fel: „Adam Clark látogat meg.”

Vajon mi késztette a Lánchíd építésvezetőjét, hogy felkeresse a döblingi ideggyógyintézetben a legnagyobb magyart? És miről társaloghattak? A híd bizonyosan szóba került, amelyen csak éppen az nem ment át sosem, akinek a legtöbb joga lett volna hozzá: Széchenyi. A gróf 1848 őszén került dr. Görgen intézetébe, s a hidat 1849. november 21-én adták át a forgalomnak. Alighanem megkérdezte a döblingi remete, hogyan zajlik a híd élete. És Clarknak mesélnie kellett. Tetszik-e az embereknek, örülnek-e neki?

De vajon szóba hozta-e valamelyikük, hogy 1849 tavaszán Heinrich Heintzi, a Budát megszálló osztrák seregek parancsnoka fel akarta robbantani? És ebben a válságos helyzetben Clark vizet bocsátott a Lánchíd kamráiba. Beszélt-e Széchenyinek tizenegy év távlatából ezekről a napokról? A menhelypokol lakójának összeszorult-e
a szíve, amikor az egykori skót mérnök, a „resident engineer” a hétköznapokat ecsetelte? Vagy a hídról egyáltalán nem esett szó? Ez szinte valószínűtlen.

Clark Ádámról keveset tud a közvélemény. A róla elnevezett téren kívül nem emlegetjük a nevét. Pedig tíz évet töltött Magyarországon és Széchenyi árnyékaként ott volt minden új magyarországi létesítménynél. Egyebek mellett a Duna–Tisza-csatorna és az első budapesti gázhálózat megtervezésénél, az első köztéri szökőkút és a hírhedt katonai objektum, az Újépület előtti, szintén első pesti sétatér kigondolásánál, később pedig az ő nevéhez fűződik a budai Váralagút. Meg is házasodott. Felesége, a német nyelvű Áldásy család sarja Morvaországból érkezett. Eredeti nevük Swirak volt.
Kevesen tudják, hogy a hidat kétszer is átépítették. Ami ma is megvan, azok lényegében a hídfők, a két pillér és a kapuzatok. A híd alapötlete sem Széchenyitől származik. Régóta húzódó terv volt.

A gróf nagysága abban mutatkozott meg, hogy ő volt az a személy, aki képes volt Pest–Buda első állandó hídját megvalósítani, amely megépülésekor tekintélyes, 202 méteres középső nyílásával saját kategóriájában a legnagyobb nyílású lánchíd volt a világon. (Kábelhíd már volt nagyobb.)

Adam Clarknak négy gyereke született, de csak kettő érte meg a magasabb kort. Aránylag fiatalon, ötvenöt éves korában hunyt el, 1866-ban. Nagy embernek kijáró pompával temették el a budi vízivárosi temetőben. (Innen helyezték át a temető felszámolásakor a Kerepesti temetőbe, az Áldásy család sírboltjába.) A hídon fekete zászlók lengtek, a tömeg hálás szívvel emlékezett a resident engineerre. Koporsóját angol zászlóval takarták le.

Hogyan búcsúzhattak 1860. január 3-án Döblingben, ahol a gróf valószínűleg lekísérte a lépcsőn, majd átölelte. Isten segítse Magyarországot! – mondhatta Széchenyi. A híd… – mondhatta Adam Clark, de már nem tudta befejezni a mondatot, mert a gróf megfordult és felsietett a lépcsőn. Mi lenne, gondoltam, ha Széchenyi és Clark egyszer csak megjelenne a Főpolgármesteri Hivatalban? Alighanem rémület…

(A szerző újságíró)