Vélemény és vita
Halottról jót vagy semmit?
Meghalt a vidéki nagyváros egykori tanácselnöke. A dolog nem érdemelne nyilvánosságot, ha nem tudnánk, hogy a Kádár-korabeli városi tanácselnökök közül a rendszerváltás táján egy-kettő – kevés – viselt dolgaival az akkori nyilvánosság elé került
Magyarán: lelepleződött. Akkori kollégák, a változó társadalmi közeget és a megnövekedett közlési lehetőségeket élelmesen és merészen kihasználva, közzétettek róluk ezt-azt. Botrányos ügyeket is, spekulációktól ilyen-amolyan elvtársi umbuldákig. Volt mit.
Ez történt jelen esetben is. Az azóta elhunyt kolléga – jeles riporter, olykor az egészséges gátlástalanságig bátor és elszánt tollforgató – megírta, mi mindenről suttogott akkoriban a város, és ebben bizony kitüntetett helye volt a most jobblétre szenderült egykori városi tanácselnök telek- és egyéb ügyleteinek. Az illető újságíró – nevezzük Micunak – világ csodájára azokban a forgatagos időkben elérte a lehetetlent: írásaival meg is buktatta a mindenható korifeust, a városban, sőt, még Budapesten is nem csekély (megérdemelt) hírnevet és dicsőséget szerezvén ezzel magának.
Telt-múlt az idő, mondhatnánk, tempora mutantur et nos mutamur in illis, változnak az idők és – lám – mi is velük változunk. (Már akik, persze.) Micu már majdnem másfél évtizede az égi redakcióban üdvözli harsányan a kollégákat – egyre többet, ahogy látom –, ám a még élőkkel furcsa dolgok történnek („et nos mutamur in illis”).
A néhai tanácselnök távozta alkalmából a város nagy megemlékező estet rendezett, ahol a megboldogult erényeinek, városfejlesztő, -szépítő és -jobbító, dicsteljes ténykedésének alapos és megindító mementó-számbavétele történt. Attól kezdve, hogy megengedte a városról szóló történeti monográfia megjelentetését, egészen addig, hogy köztudomásúlag igen szerette a gyerekeket, és sohasem lopott ezüstkanalat. (Azt tényleg nem.)
És mit tesz isten: Micu egykori kollégái boldogan és könnyes részvéttel tisztelegnek és emlékeznek az egykori nagy elvtársi ellenfél előtt, lelkesen és meghatottan nemcsak hogy részt véve a nagy városi dzsemborin, de mintha régi énjük sohasem létezett volna, mintha régi szellemük, kollegialitásuk, netán érzelmeik és szolidaritásuk sohasem lett volna tapasztalható – emlékezve dicsőítik és meghatottan emlegetik a valamikori főmuftit.
Akit anno derék egykori kollégájuk (aki emlékében meggyalázva most alighanem tényleg forog a sírjában) leplezett le és tett az igazság, továbbá a közvélemény számára érthetővé, valóságos ténykedésében tetten érhetővé. Most a tanácselnök valamikori elvtársaival együtt ünneplik az egykor leleplezett és elítélt kommunistát. Micu meg csináljon odafönn, amit akar. Végtére is halottakról jót vagy semmit, tudjuk. (Nem bántják ők Micut sem, dehogy, a világért sem, sőt, szeretettel és tisztelettel, váltig meghatottan emlékeznek rá. Akárcsak most már az egykori tanácselnökre. Hogy ilyen alapon Sztálinnak, Rákosinak vagy Péter Gábornak is tisztelgő megemlékezéseket rendezhetnénk – ugyan már!) Ennyit az erkölcsről. Sőt: az Erkölcsről. És már össze is van mosva az egész dolog.
Hát igen, miként a versben vagyon, „megméretik az embernek fia”. És igen-igen könnyűnek találtatik. Gárdonyi sorai juthatnak eszünkbe, midőn az öreg Cecey nekitámad Bálint papnak: „Hát így meglágyul az ember esze, ha megvénül? Hát elfelejtetted, hogy velem együtt ettél a Dózsa György húsából?”
Elfelejtették. El bizony.
(A szerző író)