Lóránt Károly

Vélemény és vita

A szén-dioxid-csata

Az IPCC-jelentésekben megfogalmazott cél, hogy 2050-re a világ szén-dioxid-kibocsátása zéróra csökkenjen, az Európai Unió kötelezően végrehajtandó programjává vált. Ez a cél azonban fizikailag megvalósíthatatlan

Gyerekkorom rigmusa még az ötvenes évek elejéről, hogy „megnyertük a széncsatát, bezártuk az iskolát”. A mondóka arra utalt, hogy az ötvenes évek iparfejlesztéséhez egyre több energia, akkor szükségképpen szén kellett, és hiába dolgoztak hősiesen a bányászaink a még több szén kitermelésén, az akkor még nagyon hideg telek során az iskoláknak már nem jutott belőle, így be kellett télen két hétre zárni azokat (a diákok nagy örömére). A mostani szén-dioxid-csata ennek ellenkezőjéről szól, most a széntermelést akarják megszüntetni, helyettesítve a szenet és általában a szén-dioxid kibocsátásával járó fosszilis tüzelőanyagokat (szén, kőolaj, földgáz) megújuló erőforrásokkal, legfőképpen szél- és napenergiával. Az Európai Unió által e tekintetben kitűzött célok azonban nem kevésbé irreálisak, mint az ötvenes évek hazai iparfejlesztési koncepciói, és a bukás ebben az esetben is elkerülhetetlen lesz. De kezdjük az elejéről.

Ma már bizonyos körökben hisztérikussá vált az a félelem, hogy a szén-dioxid légkörben való felhalmozódása – ami kétségtelen tény – a Föld olyan fokú felmelegedéséhez vezet, amely rendkívül negatív hatással lesz az egész bolygóra. A tengerek szintje emelkedik, akár százmillió ember életterét veszélyeztetve, a viharok erőteljesebbekké válnak, a Föld egy részét egyre nagyobb szárazság fogja sújtani, míg más részén hatalmas árvizek pusztíthatnak, és még lehetne sorolni a szén-dioxid okozta felmelegedés negatív hatásait.

A Földet körülvevő légkör melegítő hatását már a francia matematikus és fizikus Joseph Fourier felismerte, rájött, hogy a Föld hőmérséklete magasabb, mint ahogy az a Naptól való távolságából következne, amit a légkör szigetelő hatásának tulajdonított.  A szén-dioxid üvegházhatású gázként való viselkedésének felfedezése azonban Svante August Arrhenius svéd fizikus nevéhez fűződik, aki 1896-ban elsőként mutatott rá, hogy az emberi tevékenység azzal, hogy szén-dioxidot juttat a légkörbe, hozzájárulhat a Föld felmelegedéséhez. Arrhenius megállapította, hogy a Föld átlagos felszíni hőmérséklete a vízgőz és a szén-dioxid infravörös abszorpciós képessége miatt alakul 15 Celsius-fok körül. Számításai szerint a szén-dioxid-koncentráció megkétszereződése a Föld hőmérsékletét 5 Celsius-fokkal növelné.

Arrhenius ezt a hőmérséklet-emelkedést nem kapcsolta össze negatív hatásokkal, sőt talán még örült is neki, hogy hazája zord telei enyhülnek majd. Elmélete azonban jó hetven évre feledésbe merült, mert egy olyan elmélet nyert népszerűséget, amely szerint a Föld klímaváltozásait a Föld Nap körüli keringésének ingadozásai, a pályaelemek (dőlésszög, elliptika) változásai okozzák.

Ezt az elméletet Milutin Milanković szerb tudós dolgozta ki, és ötszázezer évre visszamenőleg jórészt magyarázza is az eljegesedések (glaciálisok) és az enyhébb időszakok (interglaciálisok) váltakozásait, méghozzá abban a formában, hogy létezik egy nagyjából százezer éves ciklus, amelyen belül kilencvenezer évig eljegesedés tapasztalható és mintegy tízezer évig egy enyhébb, melegebb időszak. Mivel az utolsó eljegesedés nagyjából tízezer éve ért véget, azóta vagyunk egy interglaciális szakaszban, sok tudós úgy gondolja, hogy rövidesen egy újabb lehűlés, jégkorszak következik. Ezt az elgondolást elég jól alátámasztotta a Föld hőmérsékletének kismértékű csökkenése az 1940-es és 1970-es évek között. Számos cikk íródott, több film készült a várható jégkorszakról, sőt magas rangú állami vezetők tárgyaltak arról, hogy mit lehetne tenni ellene, és olyan ötletek merültek fel, mint például a Bering-szoros lezárása, a hideg víz délre áramlásának megakadályozása vagy a pólusok fekete fóliával való befedése a Föld albedójának (fényvisszaverési képességének) csökkentése érdekében.

Ugyanebben az időben azonban egy ellenkező irányú gondolkodás is beindult, és egyre nagyobb befolyásra tett szert. A hatvanas évek elején a Hawaii-szigeteken található Mauna Loa vulkán tetején lévő obszervatóriumban Charles Keeling légkörkutató azt figyelte meg, hogy a levegő szén-dioxid-koncentrációja évről évre növekszik. Ezt követően nemsokára a Föld átlaghőmérséklete is növekedni kezdett és a Föld ember okozta (antropogén) felmelegedésének – Arrhenius elméletének – egyre több híve lett.

A hetvenes–nyolcvanas években egymást követték a világot fenyegető veszélyekkel foglalkozó írások és konferenciák. A legelső emblematikus könyv, amely beindította ezt a gondolkodást, Rachel Louise Carson amerikai tengerbiológus Néma tavasz című, 1962-ben megjelent könyve volt, amely az ember természetpusztító tevékenységére hívta fel a figyelmet. Nem sokkal később követte a Római Klub megalakulása, amely szintén publikált egy nagy hatású könyvet, A növekedés határait, amely az exponenciális növekedés szükségszerű végét jósolta. A hetvenes évek legelején megalapították a Greenpeace (Zöld béke) és a Friend of the Earth (a Föld barátai) környezetvédő mozgalmakat, 1972-ben Stockholmban megrendezték az ENSZ első emberi környezetről szóló konferenciáját, 1979-ben szervezték meg az első éghajlati világkonferenciát. Az időközben kifejlesztett technikák (műholdas mérések, komputertechnika, jégfúrások) segítségével egyre szélesebb körű programok indultak a Föld állapotának és múltjának feltárására. Torontóban 1988-ban világkonferenciát rendeztek az atmoszféra változásairól, és ekkor fogalmazták meg először általános célként a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének szükségességét, annak érdekében, hogy a Föld felmelegedése elkerülhető legyen.

A konferencia közvetlen következménye az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) létrehozása volt, amely azután sorozatban adta ki a Föld felmelegedésével kapcsolatos ijesztő jelentéseit, ami végül is elvezetett a szén-dioxid-kibocsátás csökkentését kötelezővé tevő 2015-ös párizsi megállapodáshoz. Bár az IPCC-jelentések hívei azt állítják, hogy a tudósok 97 százaléka egyetért azzal, hogy a klímaváltozást domináns módon az emberi tevékenység okozza, a helyzet korántsem így van. Az IPCC-jelentéseket elfogadók többnyire meteorológusok, míg az ellenzők a Föld klímaváltozásait sokkal szélesebb skálán szemlélő geográfusok. Érdekes módon az IPCC-jelentések elfogadottsága erős pártpreferenciát tükröz. Az IPCC létrehozásában és tevékenységének támogatásában a politikai baloldalhoz köthető személyek és szervezetek állnak. Ilyen volt Gro Harlem Brundtland, a Norvég Munkáspárt tagja, Norvégia valamikori miniszterelnöke, aki az ENSZ Környezetvédelmi és Fejlődési Világbizottságának elnöke volt, Al Gore amerikai alelnök, a globális felmelegedés elleni küzdelem lelkes (béke Nobel-díjas) híve, Bill Clinton, aki nemcsak elnökként, hanem később is támogatta az IPCC-jelentésekben megfogalmazott gondolatokat. Emellett voltak hasonló beállítottságú üzletemberek, mint Maurice Frederick Strong, aki az Egyesült Nemzetek Környezetvédelmi Konferenciájának főtitkára volt. Az IPCC-jelentések mondanivalójának kialakításában pedig döntő szerepe volt a svéd meteorológus Bert Bolinnak, aki a szervezet elnökeként funkcionált az első jelentések kiadásakor. Az IPCC-jelentések jelentős támogatást kaptak a Greenpeace és a zöldpártok, különösen a német Zöldek részéről, amelyeknek nyomására az IPCC-jelentésekben megfogalmazott cél, hogy 2050-re a világ szén-dioxid-kibocsátása zéróra csökkenjen, az Európai Unió kötelezően végrehajtandó programjává vált.

Ez a cél azonban fizikailag megvalósíthatatlan, különösen oly módon, ahogy azt a zöldek erőltetik, az atomenergia kizárásával. Erre számosan rámutattak, közülük emeljünk ki egyet, Richard Lindzen amerikai légkör­fizikust, aki maga is részt vett a harmadik IPCC-jelentés egyik fejezetének kidolgozásában. Neki az volt a véleménye, hogy: „A következő évszázadokban a történészek biztosan el fognak csodálkozni annak a ravasz és könyörtelen propagandával álcázott hamis logikának a mélységén, amely hatalmas és különleges érdekek koalíciója számára lehetővé tette, hogy a világon majdnem mindenkivel elhitessék: az antropogén CO2 veszélyes, káros és bolygópusztító anyag. A legnagyobb méretű tömegtévhitként fogják feljegyezni, hogy a növényeknek életet adó CO2-t egy ideig halálos méregnek tekintették.”

A mi számunkra pedig egy tanulság akad: a reális tudomány mentén, amennyire lehet, vonjuk ki magunkat e gazdasági programmá kinövő propaganda alól.

(A szerző közgazdász a Nemzeti Fórum tanácsadója)


 

Kapcsolódó írásaink

Dippold Pál

Dippold Pál

Gyurcsány, a kígyókirály

ĀNem nyugszik a szemkilövető kígyóember. A keresztény jelképrendszerben egyértelműen a gonosz, a sátán szimbóluma a csúszómászó

Bencze Izabella

Bencze Izabella

Rákosi-klónok

ĀCsak azt nem értem, ilyen fenyegetés után mit csinálnak az állítólagos jogvédők, ideértve az Orbán börtönéről sivalkodó Szél Bernadettet, az összes libsi nem kormányzati szervezetet, Věra Jourovát, a holland miniszterelnököt és társaikat?

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom