Stílus

Amikor a kétezer éves költő, Horatius születésnapjára készült 1934-ben Itália, Babits keserűen írta, hogy az „arany középszer” költőjét valósággal be kell mutatni a mai közönségnek, amely jóformán semmit sem tud róla. Félő, hogy hasonló a helyzet Magyarhonban ma Kazin­czyval. Azt még tudják, hogy nyelvújító volt, de a Pályám emlékezetét már egerek rágják, a padlásra került. Adyval kérdezem: „…tudják-e, ki volt önmagának, Magyarországnak s a nemzetközi humanizmusnak és kultúrának ez a Kazinczy?… könyörtelen újító, nemzetét ostorozó európai szellem, szociális forradalmár.” Halász Gábor pedig egyenesen azt állítja: „Egy század óta akarva-akaratlanul minden magyar író az adósa.”

Radnóti Miklós 1942 májusában egy kevésbé ismert levélben ezt írta: „A szobám falán három »családi kép« van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben felfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik »nem bennfentes« látogatóm, de az Aranyról is sokan megkérdezik: »a nagybátyád?« vagy »a rokonod?« Igen, felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy- vagy dédnagybátyáim ők…”

Szegény Kazinczy! Ha ma feltámadna, hihetné, hogy a pokolban jár a közéleti stílus eldurvulása, a beszédkultúra elsilányulása miatt. Napjainkban, amikor az élettel együtt kopnak el a szép szavak, Kazinczy és későbbi nyelvpallérozó társainak öröksége fontosabb, mint valaha. A valóság megítélése ugyanis csak pontos szavak, világos fogalmak, kristályos gondolatok révén lehetséges. „A magyar stílus gatyában jár” – írta Babits. Vajon milyen jelzővel illetné a mait?

Hol vannak azok a szerkesztők és rendezők, akik őrködnek a helyes beszéd felett? Akik rá mernek szólni a közélet szereplőire, a politikusokra, bárkire, ha történetesen rosszul használják a vonatkozó névmásokat vagy az ikes igéket? Csak egyetlen példa az igénytelenségre: százból százan helységet mondanak a helyiségre… Benedek István professzor anno, a televízió élő adásában két többdiplomás mérnökkel beszélgetett. Egyikük azt mondta a szóban forgó járműről: „Meghibásodott.” A professzor megállította, és kedvesen azt javasolta: „Mondjuk inkább azt, hogy elromlott…” Ettől kezdve akadozott a társalgás.

Valamikor a harmincas években egy alkalommal Babits, a nyelvújító Kosztolányi és Tóth Árpád Centrál kávéházbeli asztaluknál magukat mulattatandó magyarórát tartottak, azt lesve, beszélgetés közben melyiküknél csíphető fülön egy-egy vékonyabb-vastagabb nyelvi vétség. A társalgás hamarosan akadozni kezdett, lelassult, majd teljesen leállt, egyikük sem mervén megszólalni a másik kettő gúnyos mutatóujjától féltében…

Nem vagyok optimista. A kuszált mondatok, logikai és beszédhibák, grammatikai hanyagságok és rettenetes képzavarok korát éljük! De írhatom azt is, hogy ez régi nóta. Halkan kérdezem: van mélyebb pontja is a stílusnak?

A kisasszonyt felvették a bölcsészkarra. Ő fogja tanítani a jövendő nemzedéket magyarra. Szegény Kazinczy! Vagy inkább szegény új nemzedék?

(A szerző újságíró)