Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

A Lelkifurdalás Könyve

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem gyakran szokott lelkifurdalásom lenni. Elsősorban azért, mert nem tettem meg mindent, amit kellett volna – vagy nem tettem meg mindent érte

Vegyünk egy egyszerű esetet! Megígértem valamit, és nem sikerült teljesítenem. Ez bárkivel előfordulhat, még csak jellemhiba sem kell hozzá, mert közbeszólhatnak a „körülmények”. Nem mértem föl kellően az időt és helyet, a lehetséges akadályokat, a tőlem függő és tőlem független tényezőket. Az ígéretemből tulajdonképpen a reményem szólt ki: megígértem, mert annyira „szerettem volna”. Nos, ezért is én vagyok a hibás, hiszen rosszul ítéltem meg a helyzetet, és hagytam, hogy a reményeim uralják a döntéseimet! Mert az ígéret is döntés.

A lelkifurdalás lényegében abból adódik ilyenkor, hogy lehetőségeim fogytán a remények szóltak helyettem, feltételezve, hogy az ígéretem nem volt eleve hazug. (Hiszen a hazugnak nincsen lelkifurdalása – ezt tapasztaljuk ma is, következmények nélkül.) S a remény persze nem csak „úgy” van; a reményt mindig a vágyak táplálják – s ki lehet jelenteni, hogy vágyainkat gyakran összekeverjük a reménnyel. Mint a következő példában.

„Milyen országban szeretne élni?” – kérdezik a fiatalok. Erre azt válaszolom, hogy olyan országban, ahol az én helyemben majd azt mondanátok, hogy tartsák tiszteletben azt generációnyi, most már harminc vagy még több év korkülönbséget, ami közénk nőtt. Ne azért tartsátok tiszteletben, mert én ennyivel korábban születtem, tehát ennyivel idősebb vagyok, mert az életkor nem érdem. (Ha már nagyszülő korú lennék, s lassan már lehetnék, még jobban érezném ezt az „érdemtelenséget”.) Hanem azért tartsátok tiszteletben, mert én hittem valamiben, és a hitem adott nektek életet, a hitem nevelt föl benneteket, és a hitem nem hagyta, hogy elpusztuljatok. Sőt most is hiszem, hogy a ti sorsotok nem a pusztulás lesz – mert akkor az én életem is hiábavaló volt. Lehet, hogy még vissza is kérdeznék: „Ti milyen országban szeretnétek élni?” Csakhogy erre a válaszra, így a visszakérdezésre sincs lehetőségem, mert nem szólítanak meg. Hiszen már fölösleges vagyok.

S ha nem szólítanak meg, ha a kérdésemre nem kapok választ, az részben az én bűnöm – tehát ezért is lehet lelkifurdalásom, mert nem adtam pontos jövőképet –, részben pedig a körülményeket okolhatom miatta, mert az alakításukhoz nem volt elég az erőm, a tehetségem, nem volt rájuk hatásom. Valamit rosszul tettem. Engedtem talán az ideáknak, nem mérve föl kellően a tárgyvalóságot? Nem mértem föl az emberi tudatlanság erejét, az ösztönökbe férkőző gonoszság hatalmát, az érdektelenség érdekét, az önmegsemmisítő hajlamot?

Miért is olvastam annyi verset? Vagy ha olvastam, miért nem tanultam belőlük – például hogy Csokonai szerint „földiekkel játszó”, és csak „tünemény”; Petőfi „förtelmes kéjleánynak” tartotta („Ki minden embert egyaránt ölel. / Ha rápazarlod legszebb kincsedet, / Az ifjuságot: akkor elhagy, el!”). S Kosztolányi, hetven évvel Petőfi után, már kicsiny reménnyel is beérte volna – mert jött a háború: „Ha volna egy kevés remény, / a lelketek megmenteném” – írta versében; ám a hangja lemondó volt, messze esett a reménytől, és megoldást sem látott: „Mi segítsen az életen, / varázsszer ott fönn sem terem / a bűvös Budapesten.”

Talán nem is való a remény annak, ki mindenért sopánkodik, újra Kosztolányi szavaival: „Megint esett…, / de a nap is süt, untig”. S akinek legnagyobb öröme az aranyhala; akinek eseményszámba megy a sütemény, a barackbefőtt; aki előtt úgy vágtat el a „messzi sors”, akár a „pesti gyors”, talán meg sem érti, hogy az „esemény” mindig a remény igazolása – ezért ha nem történik éppen semmi, a sopánkodók tesznek róla, hogy történjék, vagy legalább úgy látsszék, mintha történne. Hallok én is a „vágyvezérelt” újságírásról, a Körúton belüli valóságról, a tények elferdítéséről, sőt tudomásul nem vételéről, a megalapozatlan vádakról, amelyek alapját az adja meg, hogy elhangzottak, s ilyenkor megrendül a hitem az európai étoszban. Ezzel kapcsolatban nincs lelkifurdalásom, csak fájdalmam és szomorúságom van.

Babits a „szoptatós Reményt” a léthez-kötöttség, az álmodva vergődés jelének tartotta; Ady reménye összetört volt, keserű és őrjöngő, de édeni is, álmodó; Juhász Gyula reményében a „föld szent színe” látszott. Tóth Árpád reménytelenül ünnepelte még Arany János születésének centenáriumát is, nem beszélve József Attiláról, a lassú és tűnődő verséről, amelyet a „semmi ágá”-ról szinte mindenki ismer. Igen, hosszú volna a lista, ha a reményeket és vágyakat szeretnénk szemlézni az irodalomból – hiszen minden műalkotás erről vagy az ellentétéről, a csalódásról, bukásról és halálról szól.

De honnan ered a vágy, honnan a remény? A válasz egyszerű: a hitből. Ama hitből, amit ötvenen túl a generációval mögöttem lévőknek is üzennék. Ha megkérdeznének. S szomorú vagyok azért is, mert már a kérdéshez is kell valamilyen hit. S ha az önrombolás felé rohannak, előre gyártott, idegen válaszokkal, valamit én is elrontottam. Ezért van lelkifurdalásom.

(A szerző irodalomtörténész)

Kapcsolódó írásaink

Kő András

Kő András

Stílus

ĀA kisasszonyt felvették az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarára. Nekiszegeztem a kérdést: mit tud Kazinczyról? „Nyelvújító volt” – hangzott a válasz, és nem volt folytatása

Tamáska Péter

Tamáska Péter

Szorult helyzetben a Nyugat

ĀA migránsokat nem lehet beilleszteni sem gumibottal, sem demokratikus úton. Kirekesztők, kolóniákat alkotnak, ragaszkodnak nyelvükhöz és muzulmán voltukhoz

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom