Kun wellness, amcsi háború

Az ott élő magyarok ősei, a kunok az 1200-as évek első felében az előrenyomuló mongolokkal vívott több hősies csata után menekülve kértek menedéket jó IV. Béla királyunktól, de biza az ekkor már jó háromszázötven éve egészen másféle életformához-életmódhoz szokott, más vallást és szokásrendszert felvett, nyakas alföldi magyarság enyhén szólva nehezen fogadta be a jövevényeket. Makkai Sándor, aki nemcsak erdélyi református püspök és a két háború közötti erdélyi magyar irodalom jeles alkotója, de a magyar történelmi regény egyik, méltatlanul elfedett, nagy megújítója is volt (a Báthoriak testvérszerelmét feldolgozó, lélektanilag is egészen bravúros Ördögszekér mellett a Táltos­-király és a Sárga vihar a tatárjárásnak és korának Kodolányi János után „abszolút ezüstérmes”, kiváló ábrázolatjai) igen szemléletesen jellemzi az 1241-et közvetlenül megelőző időket.

A tatárjárás után, 1243–46-ban aztán a kunok mégiscsak befogadtatván-letelepíttetvén, a későbbi századok során a székelyek mellett másik nagy katonanépcsoportunkká lettek. Berzsenyi már így festhette le a magyarok felvonulását: „tódulva jönnek bajnoki népeink: Erdély fene székelyi (…), az áldott tér mezőkben / Megfeketült haragos kunokkal.”

Kisújszállás wellnesscentruma ma a kun birodalom nevet viseli: Kumánia. Bár sokadszorra vagyunk itt, de újra felfedezzük, hogy a büfés kislány olyan éjfekete, egzotikus kun szépség, hogy akár Kötöny királyuk udvarában is helye lehetne. És hogy egyre-másra tűnnek fel a kunsági fajta máig vallott büszke öntudatának, bátran vállalt identitásának nyomai, a fürdőben itt is, ott is olvasható Kun Miatyánktól a Nagykunság földjét és népét bemutató vaskos tanulmánykötetig, vagy éppen a kun szállásterületek izzó magyarrá lett embereinek izgalmasan keleti népi kultúráját vizsgáló kiadványig. A kun wellness hangulatos, színvonalas, kényelmes – és olyan árkádiai béke és igazi kedves kisvárosi nyugalom honol ezekben a nem is túl forró nyári napokban Kumániában és Kisújszálláson, amit nyugodtan lehet áldottnak nevezni. (És mindez nemcsak efféle járványos időkben, a most lépten-nyomon propagált belföldi turizmus, a „nyaralj itthon” új össznépi jelszava jegyében ajánlható.) A szépen gondozott parkok, ápolt, takaros házak között országzászló és Trianon-emlékmű, Arany János- és Móricz Zsigmond-szobor, s közöttük a város nemzeti klasszikussá lett fia, az alig fél éve elhunyt nagy meseírónk, Csukás István emlékezete, Bagaméri, az elátkozott fagylaltos szobrával, ki most is tudvalevőleg a fagylaltját maga méri. De itt van a fán az iskola mellett Pom-Pom és a játszótéren Süsü, a sárkány is…

A kunok meg csöndesen mosolyognak, dicsérik a pálinkájukat (joggal), és valamilyen csöndes, megbízható, szolid, mégis erőteljes magyarhoni békességet hoznak a gólyakelepeléses reggelbe – ahol drasztikus, nem is evilági barbársággal röppennek, ragadozó madarakként süvítenek a tengerentúli hírek Portlandből és Seattle-ből, Chicagóból és Denverből, a polgárháború dúlta Amerikából. Ahonnan rémálomnak sem akármilyen híresztelések érkeznek. A pokol alakváltozatai. Olyan szintű emberi butasággal és gonoszsággal párosítva ezt az amcsi háborút, amely még Vörösmarty „az emberfaj sárkányfog-vetemény”-koncepciójába is csak nagy nehezen férne bele, már ha beleférne egyáltalán. Védtelen idős fehér embereket vadul elgázoló, terhes nőket, apró kisgyerekeket állat módjára letámadó, ütő-verő-vérengző állatsereglet – az ember szóra csöppet sem érdemes, a csőcselék szó is túl enyhe már, azt hiszem – tobzódik, tobzódik egyre.

Közben pedig itt Kisújszálláson az alkonyi játszótéren mosolygós fiatal apuka játszik kisfiával Torzonborz király és a királylány társaságában, a főteret komor méltósággal vigyázza Illésy János jászkun főkapitány, a szentkoronás címer messzire ragyog az impozáns városháza homlokzatán, fönn derűsen lobog a magyar meg a székely zászló, a református iskola falán Arany János köszönti az arra sétálókat. El sem hihetem, hogy mindez ugyanannak a világnak, ugyanannak az univerzumnak a része. Vélhetően nem lehet eléggé hálát adni mindenféle égi és földi hatalmaknak, hogy itt élhetünk, itt, wellnesst élvező derék kunok, kelepelő alföldi gólyák, fontoskodó vendég-okoskák, méla vidéki értelmiségiek és mindentudó, szelíd mosollyal vörösbort kortyoló újpesti, szegedi, udvarhelyszéki, balatoni vagy éppen kisújszállási magyarok – a mieink – között. Embert nemigen érhet nagyobb öröm manapság.

(A szerző író)