Mégis kinek a pénze?

Bár a legutóbbi európai uniós csúcs látszólag valamennyire mindenki számára elfogadható egyezséggel zárult, de az a beszédtér, amelyben Európának el kellene beszélnie a helyzetét és meg kellene beszélnie teendőit, továbbra is egyre kaotikusabb narratívaháború színtere. A lejátszástechnikai felszínen mindössze egy szokásos elosztási problémáról van szó, ám e súrlódás mögött egy sokkal mélyebb és egyelőre megoldhatatlannak látszó konfliktustömeg húzódik meg. Ahhoz, hogy ezt megértsük, és legyen valamilyen elképzelésünk arról, miként alakul majd az európai integráció jövője, ezeket a tektonikai mélységeket kell alaposabban szemügyre vennünk.

Az európai integráció annak köszönheti a létét, hogy a világot valóságosan irányító hatalmi szuperstruktúra számára az 1950-es években olyan, „ha nem lenne, ki kéne találni” státuszban volt, hogy így kitaláltatott és megvalósíttatott. A globális tőkestruktúrák számára mindig kedvező, ha egy rendszeren belül a tranzakciós költségek folyamatosan csökkenthetők. Márpedig a „négy szabadság”, vagyis az áruk, szolgáltatások, tőke és munkaerő szabad áramlása, amire az integráció épült (a fennkölt és persze soha nem definiált európai értékekre való hamis hivatkozások émelyítő ideológiai szirupjával csak később kezdték leönteni ezeket a nyers, gazdasági érdekeket), logikus módon csökkenti a tőke költségeit, és növeli a profitot.

Emellett azonban volt egy globális látványtechnikai elem is, Nyugat-Európa exkluzív kirakat volt a világot irányító erők számára a hidegháború évtizedei során, és e cél megvalósítását a költségcsökkentő integráció jelentős mértékben segítette. Nyugat-Európának békés, gazdag, tiszta és elegáns képet kellett mutatnia, és e látványtechnika fontos és kényes eleme volt az is, hogy a Nyugat perifériáinak felzárkóztatása is sikeresen megvalósul mindezzel. Különös tekintettel arra, hogy ezek a perifériák, Görögország, Spanyolország, Portugália és az olasz dél, nyomorúságos helyzetük miatt politikailag instabil világnak számítottak, így az integráción belüli erőforrás-újraelosztási mechanizmusoknak a kezdetektől fogva igen nagy jelentősége volt.

A keleti bővítés, vagyis a keleti periféria „felzárkóztatása” történelmileg már indifferens volt a világ urai számára, hisz a kirakateffektus addigra már okafogyottá vált. És hogy a nyers lényeget is világossá tegyük, az elmúlt több mint harminc év során a keleti perifériákról a nyugat-európai központokba áramló profit és kamat folyamatosan legalább ötszöröse volt minden évben annak az összegnek, amit a térség az utóbbi évek során egy-egy év alatt felzárkóztatási támogatásként visszakapott. Maximum a Mária Teréziának tulajdonított, „etetni is kell a birkát, ha nyírni akarjuk” okos parazitalogikája érvényesülhetett e folyamat során is. Arról már nem is beszélve, hogy az ide érkező összegek nagyjából kilencven százaléka vissza is megy nyugati cégek áruinak és szolgáltatásainak megvásárlása által.

Ha mindehhez még azt is hozzátesszük, hogy az elmúlt hatvan év során a keleti perifériákénál sokkal intenzívebb támogatások ellenére a déli periféria általános relatív státusza nem sokat változott, akkor nem nagyon lehetnek illúzióink. Az olasz dél ma nagyjából ugyanolyan „távolságra” van az északtól, mint 1960-ban volt, és a görög Ikeirosz se került közelebb, mondjuk, Hamburghoz. Maximum annyi történt, történik velünk, „keletiekkel” is, hogy az elmúlt évszázad során meglévő távolság nem növekedett az elmúlt harminc évben sem.

Egyébként a globális hatalomgazdaságnak nem is lehet az érdeke az, hogy a távolság csökkenjen, hisz az egyenlőtlenségek kialakult rendszere a „hidraulikai” alapja e hatalmi struktúra működésének. Érdekeltsége inkább abban van, hogy nagyszabású és persze mindig teátrális pátosszal meghirdetett felzárkóztatási programjait PR-szempontból jó áron adhassa el. És hogy az erre való hivatkozás egyúttal figyelmeztető és fegyelmező eszközként, ha kell, akár fegyverként használhassa azokkal a perifériákkal szemben, amelyek nemcsak ezt a mechanizmust látják át, hanem azt is, hogy a „támogatásért” megkövetelt „ár” most is nagyobb, mint maga a támogatás.

Nem mintha mindez meglepetés volna, hisz ha nem így lenne, akkor ma nem lenne pontosan ugyanolyan a társadalmi, gazdasági, kulturális javak térbeli eloszlása Európában, mint amilyen az elmúlt évszázad során bármikor volt. Nagyjából az első világháború kitörésétől számítva ezek a relatív arányok szinte semmit sem változtak, talán Írország és Finnország a kivétel, amelyek viszont mindezt különleges státuszuknak, illetve az igen sikeres belső lelki, erkölcsi, szellemi kohéziót növelni képes társadalomstartégiájuknak köszönhetik, és nem az Európai Uniónak.

Az előttünk álló, várhatóan konfliktusokban bővelkedő időszak során a legfőbb ütközési pont természetesen az a bizonyos „jogállamisági” kritérium lesz. Vagyis az a láthatólag globális hatalmi nyomás, miszerint erőforrás-megvonás kilátásba helyezésével kell engedelmességre szorítani azokat az országokat, amelyek sem az európai uralmi struktúrák globalo-kollaboráns narratíváját, sem az ebből származó hátrányokat nem hajlandók elfogadni. A jog a mindenkori uralmi csoportok akaratnyilvánítása, a „jogállam” tehát nem más, mint a globális hatalmi szuperstruktúra rejtett diktatúrája, amelyet pontosan ugyanazokon a kollaboráns ügynökein keresztül gyakorol, akik most leghangosabban követelik a „jogállamiságot”, vagyis e diktatúra zavartalan gyakorlását, és ezzel a kör újra bezárulni látszik.

(A szerző közgazdász)