Kié a tér?

Amit az ember a maga képére formál, az életre kel, és eleven marad mindaddig, amíg az ember megtartja és betölti. A várost emberek alkotják, rájuk alapozták, belőlük épült, ők adják meg a szépségét, ami a harmonikus emberi jelenlét: a pihenés, az ünneplés, a közösségi összetartozás megélése, a szépség megmutatása, a harmónia egymással és a világgal.

De ha mindennek az ellenkezője tölti be a köztereket: a diszharmónia, a rútság, a deviancia, az agresszió, a szemét, a romlás, akkor a város élhetetlenné válik. Sokszor egyazon helyen jelennek meg a polgári–konzervatív–keresztény felfogás szerinti pozitív és negatív esetek. Ezek emlékképei is formálják a várost.

Lássunk először pozitív példákat!

Egy húsvétkor a Máté-passiót hallgatni mentünk a Kossuth Lajos utcában a ferenciek templomába, egyszerre szólaltak meg Pest harangjai: a belvárosi, a szervitáké, az egyetemi, az angolkisasszonyoké, a ferenceseké a leghangosabban, oly mértékben sűrűsödött a harangszó, hogy földbe gyökerezett a lábunk – a város nyújtotta hitélmény volt ez.

Rendkívüli esemény volt, immár több éve március 15-én (idén sajnos a járvány miatt elmaradt) a két kilométer hosszú magyar trikolór végigvitele az Andrássy úton sok ezer résztvevővel – a nemzeti összetartozás különleges megéléseként.

A 2017-es vizes világbajnokságon a toronyugrást a Parlamenttel szemben felállított toronyból bonyolították, minden ugrásnál hazánk egyik legszebb épületét láthattuk (és további milliárdnyi ember a nagyvilágban) –büszkék lehettünk gyönyörű fővárosunkra.

Néhány évvel ezelőtt egy napsütéses szeptemberi napon a Madách téri forgatagban egy fiatalember kezdte hegedülni a Bánk bán egy részletét. Majd százötven zenész, énekes lepte el a Hazám, hazám-mal a teret. Az áradó zenétől az addigi spontán tömeg közösséggé olvadt össze, ki mosolygott, ki könnyezett.

Életem egyik legnagyobb lelki élménye az azóta szentté avatott II. János Pál pápa 1991. augusztus 20-i szentmiséje volt a Hősök terén. Az oltárt a Szépművészeti Múzeum előtt állították fel – az átszellemült tömeg a Dózsa György út teljes hosszában állt. Ennek kapcsán említhetjük a Szent Jobb-körmeneteket, amelyek városi zarándoklattá váltak.

Máté Bence fotós kiállítása a frissen felújított Podmaniczky téren megváltoztatta a tér arculatát. Elhozta a járókelők számára a nagyvilág állatait olyan képeken, amilyet ritkán látunk, ezekhez a világhírű fotós kellett. Azóta e kiállításnak – egy különleges magaskultúrának – az emlékével megyünk át a téren.

Szűkebb pátriámban, a XV. kerületben, az újpalotai lakótelepen szerveztünk már Keresztutat és Öröm útját olyan helyszíneken meg-megállva és elmélkedve, amelyek addig sivár helyek voltak, de ez az alkalom új értelmet adott nekik.

A 2012-es első, történelmi békemenetet, az ország legnagyobb civil kezdeményezését több százezres tömeg, piros-fehér-zöld zászlók ezrei, lélegzetelállító összetartás, rend és tisztaság és ennek hatására balliberális pánik jellemezte. Ez a rendkívül pozitív kiállás segített a kormány intézkedéseit, a kétharmaddal elfogadott konzervatív–nemzeti–keresztény ihletettségű Alaptörvényt megtartani. Azóta másképpen látjuk a Hősök tere–Andrássy út–Kossuth tér útvonalat.

A pozitív köztéri emlékek sora hosszan folytatható. Mit tud felmutatni a kommunista–szocialista, a liberális, majd ezek örököseként az egyesült balliberális oldal a közterekkel kapcsolatban?

Az első megdöbbentő szembesülés 1919. május 1. volt a Hősök terén, benne a múlt végleges eltörléseképpen vörös drapériákkal letakart királygalériával, hét vezérrel, angyalos obeliszkkel.

Ennek az eszmei folytatásai az április 4-i tankfelvonulások a Dózsa György úton (emiatt kellett elbontani a színházat a sarkon és a Regnum Marianum-templomot). A ledöntött Sztálin-szobor talapzatából tribünt készítettek, ahonnan a kommunista pártvezetés és a szocialista kormány fogadta a kivonultatott alattvalókat május elsejéken.

A legtragikusabb május 1. 1957-ben volt a Hősök terén, amikor néhány hónappal 1956 kegyetlen leverése és sortüzek tucatjai által megfélemlített tömeg belehajtotta nyakát az igába.

Aztán 1956 majdnem megismétlődött az ötvenedik évfordulón, amikor a Gyurcsány Ferenc vezette baloldali kormány idején a védtelen tömeg ellen lovasrohamot, kardlapozást vezényeltek, véresre vertek parlamenti képviselőt, szerzetest, vétlen járókelőt, emberek szemét lőtték ki azonosító nélküli rendőrök.

Mindezt az őszödi beszéd napvilágra kerülése előzte meg, amely elemi erejű felháborodást váltott ki a jóérzésű magyarokból, erre Gyurcsány a Kossuth téri kordonokkal, a tüntetők hitszegő eltávolításával válaszolt. A legbántóbb a kordonok mögött 1956 fél évszázados évfordulójának csak az európai vezetők körében megtartott, álszent megünneplése volt.

E körbe tartozik az, hogy a balliberálisok hagyják, hogy a hajléktalanok újra ellepjék az aluljárókat, a köztereket. Ezzel „A város mindenkié” jelszót azonnal cáfolják, hiszen a jóérzésű emberek elmenekülnek a köztisztaságot, közrendet, közbiztonságot alapvetően sértő hajléktalanok elől.

A kisebbség többséggé transzformálása áll az immár huszonötödik, bár elhalasztott, meleg büszkeség napja néven meghirdetett Pride hátterében. Ennek keresztényellenessége, nemzet- és családellenessége a Szent Koronát szivárvánnyal keretező – provokatív – emblémával nyílttá vált. A felvonulásaikon olyan közszemérmet sértő, nyíltan vallásellenes megnyilvánulások vannak, amelyek alapján bátran be lehetne tiltani ezt a rendezvényt most és a jövőben is, ahogyan azt sok országban megtették. Ahol ez a csapat végigment, bezárkóztak, félni kezdtek, elmentek vidékre az emberek. Azt a közterületi emlékezetnyomot, amelyett ez a kártékony társaság okoz, el kell törölni.

Mely alkalmak gazdagítják pozitív módon a közterületi emlékezetet, azaz kié legyen a tér? Szerintem egyértelmű, mert ha a balliberális térfoglalás erősödne, félő, hogy a város feloldódna a semmiben, eltűnne nyomtalanul.

(A szerző építész, volt országgyűlési képviselő)