Vének és voksok

Csukás István – ahogy Szakonyi Károly nevezi –, a derű lírikusa szobrot kapott második otthonában, Balatonszárszón. Egy hírlap olvasóit aligha érdekli, milyen élménytől, ötlettől vezérelve ragad tollat (klaviatúrát) az ember, most mégis egyfajta találós kérdést teszek fel azzal, hogy idézem a minden korosztály által szeretett Csukás Sanzon című versét: „Most azt hiszem: boldog vagyok / és az leszek, míg élek. / Nap süt, a fény alá merült / utcán ülnek a vének. / Szívükbe süppedve puhán / a régi utcák, fények, / ahol mostan is ülnek ők, / s amit én már nem értek. / S amit majd ők nem értenek: / ha vén szívemben élnek, / örök Nap süt az elmerült / utcán, hol üldögélek.”

Talán páran sejtik, miért egy ilyen verset idézek. Csukás István öregen írta ezt a gyöngyszemet. Abban a korban, amelyet nemrégiben a Momentum nevű párt egyik nagy gondolkodója felesleges emberi kornak ítélt meg, s úgy gondolta, az időseket ki kell rekeszteni a közéletből, leginkább a választásokból. Nem tudom, ezt a fiatalembert milyen család formálta ilyenné, mindenesetre dicsőségükre nem válik, az biztos. Az észkombájn ifjú talán nem is tudja, hogy az idézett költő, író haláláig dolgozott. Sok-sok csodálatos művet hagyott hátra. Mint tették és teszik sokan mások, nem éppen fiatalok is, akik az elmúlást nem tudják ilyen gyönyörűen kifejezni, mint ahogy a kisgyerekek és az öregek által rajongva kedvelt és tisztelt, mindig derűs író, költő megtette.

Aki a nagy momentumos gondolkodó szerint rég elérte azt a kort, amikor már nem lenne ildomos neki beleszólni semmibe,
se verssel, se prózával, se cikkel, de valószínűleg levegőt sem kellene már vennie. Kétségtelen, érzékelünk ilyen gondolatokat a világ ötletgazdag irányítóitól, de azok célratörőbb módon gondolkodnak az idősebbek eltüntetéséről a momentumosnál, a koronavírus és hasonló tippek mindig kéznél vannak. A szavazat megvonása a korosabb polgároktól viszont kétségtelenül nem szerepelt még az ötleteik között, már csak azért sem, mert maguk sem éppen tinédzserek. A Momentum ifjú ötletelője tehát jobb, ha nem ezzel a gondolattal kopogtat majd náluk.

Kétségtelen, hogy a rendszerváltozásnak nevezett és sokak által várt fordulat után rengeteg nehézségen mentünk és megyünk keresztül. Idegtépő és reményt elvevő történések során vagyunk túl, s persze tudjuk – elnézve a világ folyását –, hogy sok-sok meglepő és felháborító eseményen pedig még cseppet sem vagyunk túl. Mi megszoktuk, hogy nekünk semmit sem adtak ingyen. Igen, nekünk, immár öregeknek. A mi nemzedékünk nem kapott családtámogatást, kedvező hitelt a házépítéshez, külföldi tanulási lehetőséget (néhány kiválasztott ember Szovjetunió-béli tanulását leszámítva), nem volt ingyenes jogosítványszerzési lehetőségünk (autónk se, nagyon sokáig), útlevelet sem kaptunk évtizedekig, és még sorolhatnék számos olyan példát a mai kedvezményekből, amely nekünk nemhogy nem jártak, mint a maiaknak, de még csak nem is álmodozhattunk ilyesmiről. S talán sokak nevében mondhatom, hogy mi szerettük az öregeket. A nálunk is öregebbeket.

Mert nekik még sanyarúbb sors jutott, mint nekünk. Két világháború, kitelepítések, ’56, a szólásszabadság teljes hiánya. Hosszú a lista. Ám biztos, hogy az még a rémálmunkban sem fordult elő, hogy előáll a mai ifjú nemzedékből egy olyan ötletgazdag gyermek vagy unoka, aki szemérmetlenül, sőt felettébb büszkén „demokratikus” gondolkodására, a szavazati joguktól akarja megfosztani az időseket. Rejtély persze, hogy nála hol kezdődik az idős elnevezéssel meghatározható életkor. (Nem emlékszem, hogy erről említést tett volna.) Mindenesetre az első javaslatom az, sürgősen ossza meg gondolatait az Egyesült Államok éppen választásra készülődő öreg politikusaival és az unió isiászos tisztségviselőivel. Hátha örülnek az ötletnek.

Én viszont folytatom a feleslegesnek ítélt emberekről szóló eszmefuttatásomat. Arról például, hogy érdemes tudni, hány idős író, költő, építész, tudós szaporította műveivel, gondolataival, cselekedeteivel azt a hosszú sort, amely azt bizonyítja, alkotásaik jelentős részével idős korukban ajándékozták meg az emberiséget. Hadd legyek szubjektív, mármint a tekintetben, hogy kedvenceim névsorából ragadjak ki néhány példát. Franz Werfel csodálatos regényeit, köztük A meg nem születettek csillaga című remekművét halála előtt fejezte be. Csaknem hatvanévesen. Bánffy Miklós letehetetlen, Erdélyi történet című trilógiája végére majdnem hetvenévesen tette ki a pontot. Herczeg Ferenc felkavaróan igaz kisregénye, Az élet kapuja akkor született meg, amikor a szerző közel járt a hatvanadik életévéhez. Köteteket lehetne megtölteni további példákkal arról, mi mindennel lennénk szegényebbek, ha „leírnánk” az öregeket, ha kirekesztenénk őket a döntésekből. Ilyen ostoba egy ország nem lehet. Egy zavaros gondolatokkal teli párt tagja, úgy látszik, lehet.

Weöres Sándor fájdalmasan gyönyörű Öregek című versét is ajánlanám momentumos filozófusunk figyelmébe, amelyből most csak pár sort idézek, s azt ajánlom, gondoljon például a szüleire, amikor elolvassa. „És néha, hogyha agg kezük / játszik egy szőke gyerekfejen, / tán fáj, ha érzik, hogy e két kézre, / dolgos kezekre, / áldó kezekre / senkinek sincsen szüksége többé.”

A normálisan és tisztességesen gondolkodó kortársaimnak meg Franz Werfel egy számomra sokat jelentő és sokat idézett mondatát ajánlom figyelmükbe emlegetett könyvéből: „A gonosz is – ha akaratlanul is – Isten terveit szolgálja.” Reménykedjünk.

(A szerző 73 éves, felesleges, szavazásra méltatlan újságíró)