Őrtállók

„A magyarság idegen erők játékának lett áldozatává – írta 1926-ban Trianonra utalva –, s a maga erejéből heverte ki, amint békén hagyták ezek az idegen erők.” Hol volt még e mondatok megfogalmazásakor a második világháború, majd a szovjet „ölelkezéssel” érkező törvénytelen szocializmus?!

Trianon irodalma nagy. Ami mindegyikben közös: a fájdalom, amely égetni fog mindörökké, amíg a magyarság fennmarad. A történelem valójában alig több, mint az emberiség bűntetteinek, ostobaságainak és szerencsétlenségeinek egyvelege. S ebben kapott helyet a trianoni ítélőszék is.

A napokban különleges élményben volt részem. Kezembe vehettem olyan tárgyakat, amelyek az elszakított területekről származnak. Jóllehet itt voltak előttünk – valójában sohasem láttam meg. Ezek a tárgyak fűznek bennünket a való világhoz, a világvégi, utolsó ítéleti szomorúsághoz. Őrt állt egy dagasztóteknő, kártya, falvédő, ceruza, tolltartó, pampó, azaz papucs, egy lábos, egy szódásüveg, és híven viselte, amit rávéstek: „Nem, nem, soha!” Azazhogy nem adjuk az elcsatolt területeket. Fényüket, méltóságukat, kellemüket vesztett tárgyak hirdetik a vágyat azok halála után is, akiknek valamikor a szolgálatában álltak.

S miközben végigsimítom kezemet a tárgyakon, idézetsorok vezetnek Trianon útvesztőin. Szívszorítók például azok a sorok, amelyeket a Trianon szó magyarázataként egykori kisiskolásoknak szántak: „1920. június 4-én itt erőszakolták nemzetünkre azt a békeszerződést, amely édes hazánkat megcsonkította. Kapzsi szomszédaink itt osztották szét országunk nagy részét. Itt verték rabbilincsbe az elszakított területeken élő magyar testvéreinket. Itt ajándékozták el hegyeinket, erdőinket, bányáinkat, vasútjainkat, tengerünket és iskoláinkat. Itt tették koldussá azt a magyar népet, amely a barbár Kelettel szemben megvédte a művelt Nyugatot…”

A tárgyak között egy összerakható Trianon-társasjáték emlékeztet az ország valamikori megyéire. El tudjuk-e sorolni őket? Vagy úgy vagyunk ezzel is, mint az aradi tizenhárommal?

Írók és költők sorai jelzik, hogy az irodalom nagyjai is jajszavakat kiáltottak. „Nem kell beszélni róla sohasem, / De mindig, mindig gondoljunk reá!” – követelte Juhász Gyula. „Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordozhatatlan, / Kínszenvedést virágzó életet, / Ahogy lehet…” – üzente Reményik. „Valami fáj, ami nincs” – írta Karinthy Frigyes. És így tovább.

Trianon – ennek a szónak ezen a földön és magyar nyelven különös, sokoldalú és sejtelmes jelentése van. Nemcsak elmúlt időket értünk rajta, és nemcsak olyasmit, ami bevégeztetett. Hanem olyasmit is, ami folytatódik. Trianon – forgatom a kezemben a tárgyakat, és magam elé meredek. Nemcsak az jut eszembe, ami elmúlt, hanem az is, ami jöhet. Ha igaz az, hogy az egyik legnagyobb magyar hiba a múltba menekülés, igaz az is, hogy az egyik legnagyobb erény: a múltból támadni fel.

„Emlékezz!” – hirdetik nagy magyarjaink századok távolából, emlékezz, mert emlékeinkben megtalálod a magyar példát, s a magyar karaktert, egyszóval a magyar jövőt. Koncentráld erődet az életre!.

(A szerző újságíró)