Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Makrancos jobbágyok

Nagy divat most a világban minden eddig hitt értéknek a megkérdőjelezése

Nem új keletű dolog ez, s nem is lenne nagy baj, ha a kételyek mellett ott sorakoznának a megszenvedett, megélt, lélekkel átitatott bizonyosságok is. S ha a kételkedés nem vált volna üzletággá, rombolássá, s nem fenyegetné már a jövőnket is. A szabad lélegzetvételünket. Ahogy fenyegette az ateis­ta marxizmus vagy az újpogány nemzetiszocializmus. Ha a kétely nem vált volna puszta tagadássá, hiszen az értékek helyébe semmi újat, semmi hitet nem állított. És nem állítanak a mai nihilisták sem, legfeljebb vesznek egy Lenin-szobrot a cseh ócskavastelepről. Lássátok, áll a bálvány Németországban! Hát tessék! S lehet még száz ilyen, vigyázzatok – üzenik az ifjú vének. Hogy tapasztalat e téren arrafelé nincsen, érthető, de hogy ész sincs, az most már nem is meglepő. Azért én még most sem hiszek a szememnek.

Értem én a sokfajta kételyt, hisz az ember legtitkosabb – ha be soha nem is vallott, akkor is létező – nagy kérdése is kételyből ered. Hogyan is vagyunk az Istennel, hányadán állunk. Hiszen elképzelni csak mi tudjuk Őt véges képzelőerőnkkel, behatárolt szellemi lehetőségeinkkel, felfogni pedig csak a lelkünk képes. A tagadó válaszok is szinte már unalmasak: az ember maga az Isten, a Legfelsőbb Lény, az Emberfeletti Ember, a Pártfőtitkár géniusz, a nép vagy csak a tömeg. Olyan szánalmas ez. De talán elgondolkodtató a mai nagy istentagadásban Ady Endre megszenvedett bizonyossága. Hiszen tudott ő ilyeneket is írni: „Isten, szentek, vallás, dogma, egyház, pápaság, eretnekség és a többi egyszerű produkciói az emberi kultúrának. Tehát végesek. Így kell ezt fölfogni, s így kell ezt az iskolában megmagyarázni.” És aztán? „Imádkozzunk, hogy higyve higgyünk: / Van Isten, de vigyáz Magára, / Van Isten, s talán éppen olyas / Kilyenekben valaha hittünk.” S a megszenvedett felismerés: „S mert szörnyűséges, lehetetlen, / Hogy sen-kié vagy emberé / Az Élet, az Élet, az Élet.”

E kétely „megoldását”, a hitet megmagyarázni és megtanítani sem lehet, de hatni az emberre bölcs és hiteles szóval, tettel igen. Keveseknek adatik meg. A bizonyosságot bennem is csak II. János Pál pápa erősítette meg, s jócskán elmúltam már húsz. Lehet száz isten is, mint az ókori görögöknél vagy oltáron az emberi átszellemültség sokféle állapota. Hasadhat az Egyház, abból is lehet száz. A hitet megtörni, betiltani nem lehet, legfeljebb erőszakkal átalakítani. Az Isten helyett mást az oltárra emelni, mondjuk az aranyborjút, az észt (természetesen a saját észjárásunkat), egy eszmét (ez is a sajátunk lehet csak), esetleg egy kitalált vagy éppen meg is személyesített alakot (legjobb, ha mi magunk vagyunk…) – azt lehet.  A conquistadorok, Robespierre vagy a huszadik századi „megváltó” bálványok, tetszelgései mind a hatalomról szóltak. Utóbbi kísérletek csúfos kudarcot vallottak s vallanak majd mindig, ha ezzel próbálkozik az ember. Pedig próbálkozik, de nem baj. Majd kiderül az igazság. Most már elég nagy a baj, de a hit tovább szökdel, mint a sebzett madár.

Az ember hajlamos azt hinni, hogy itt, Magyarországon van a legtöbb kételkedés, hiszen itt sokan – megint csak nem új dolog ez – még azt is megkérdőjelezik, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk. S ami rosszabb, nem tudják, minek vagyunk, s kell-e nekünk egyáltalán magyarnak lennünk. Vagy ez valami avítt (úgy, hogy ócska), reakciós, feudális, soviniszta, rasszista, fasiszta dolog. Fölösleges, sőt bűn. De ha nem így, akkor úgy, hogy mi nem is lehetünk magyarok, már hogyan is lehetnénk, mert már régen összekeveredtünk mindenféle vérrel, s majd jön valaki, aki megmondja, hogy mi bizony egy korcs (keverék) nemzet vagyunk.

Mindenesetre amolyan „jobbágy nemzet”. Talán Kertész Ákosnak hívják a szánalmas szédelgőt, s üzenem is neki, ahol ő az „úr” s még a „polgár” is, ott én bizony szívesebben lennék jobbágy. Szegénylegény. Esze Tamás. S megpiszkálnám a kasza hegyével az ülepét. Mert a jobbágy nem rabszolga, s bizony ő tartotta meg azt a nyelvet is, amin gyalázza most a magyart.  Mások szerint a legjobb lenne, ha a magyar nyelv se létezne, vagy nincs is, csak Kazinczyék találták ki.  Szóval kézenfekvő volna, ha eltűnnénk. Mi jobbágyok, vagyis magyarok. Mondom, hogy antifeudális ez a mostani tagadás, már nem is kétely. Oldódjunk fel a nagy színes emberiségben (korábbi ötlet szerint „proletariátusban”), ahol persze – mivel kevesen vagyunk – pillanatok alatt el is tűnünk, de egy múzeumban néhány termet majd – talán – berendeznek, hogy az emlékünk fennmaradjon.

Nagy múzeum kell legyen ez, mert kell néhány terem még más törzseknek is. De lehet, hogy majd összevonják őket – mint az „indiá­nokat” a csodálatos Kanadában - s előfordulhatnak majd hibák. Melyik törzshöz tartozott Ady, Goga, Kundera, Sienkiewicz, Krleža meg Botev. Liszt, Dvořák, Chopin, Mozart? De ha mégis lenne néhány külön termünk, vajon mit helyeznének el oda? Átérzem a „muzeológus” dilemmáját. Mert, hogy addigra már lehet, hogy tényleg kevesen maradunk. Jönnek mások, el is olvadunk, mint a hó a napon. Ahogy Ady írja – csak bosszantásul idézem folyton őt: „A magyarokból éppen hogy magnakvaló maradt itt-ott. Nem nagyon szaporodtak, a város is szívogatta fel őket. Amerikába is sok elment. Akkor sem búsultak az urak: oláhok jöttek a magyarok helyébe, s az oláh olcsóbb volt és alázatosabb. Úgy látszott, hogy minden úgy sikerül, mint három-négyszáz-ötszáz év előtt. Ha magyar jobbágy makrancos volt, menjen isten hírével. Itt az olcsó, az alázatos oláh, s egész vidékek így cserélődtek fel népességükben.”

Hát ezért támogatják most a nagy bevándorlást, ami már inkább betelepítés. Makrancos az a magyar jobbágy. De aztán „elromlott” az oláh paraszt is, annyira elromlott, hogy az egykor Erdély-szerte mindenhol nyüzsgő magyar falvakat elnyelte Románia. Talán majd egy faluházban lesz egy szoba Érmindszenten meg Csucsán, de nem biztos. A jövő a mában él. Egyszerre éltük az elmúlt száz évben és éljük ma is a múltunkat és a jövőnket. Tündöklésünket és bukásunkat. Mindennap elindulunk az úton, erre vagy arra. Nem Kanadába, a gyermekhangú jövőbe. Makrancos egy fajta vagyunk.

Elképzelni sem tudom mit tennének a sötét jövő szakemberei annak a múzeumnak a termeibe. Talán egy kitömött vadkant, aki elől komikus alakok menekülnek, egy Imre herceg, egy Zrínyi Miklós. Hologramon persze, látványosan, de, hogy azt ki találta fel, szót sem érdemel. Máshol Freddie Mercury énekelné a „Tavaszi szél vizet áraszt” kezdetű népdalt – ennyi maradt fenn a magyar népdalkincsből – s milyen jó is, hogy Bartók vagy Kodály neve már régen a feledés homályába merült. A harmadig kis teremben – a magyar irodalom egészét reprezentálandó – Kertész Ákos összes művei lennének kiállítva.  Az nem oldódik. Aczélos. Ez a kincs csodálatos módon megmenekülne. Addigra az itteni városokból már az összes embert ábrázoló szobrot eltávolítanák, a könyvtárakból az összes könyvet elégetnék, a szakemberekben szemernyi kétely sem lenne, hogy e gyűjtemény pontos képet ad a magyarságról. „Nincs igénye a személyes szabadságra, az alapvető emberi jogokra, ettől válik szolgalelkűvé, alattvalóvá a magyar.” Lenne ott még egy idézet Paul Adamtől is, miszerint „Magyarország szállítja majd a zsoldosokat a szabad társadalmak leverésére.” Mellettünk az eszkimók egyetlen terme lenne. „Hőgutát kaptak” – így a lakonikus felirat.

Elképzelhető viszont, hogy egy esős napon, fiatal ember sétálna be a múzeumba, s feltámadna benne a kétely. Szóvá is tenné az éppen ott tébláboló igazgatónak. Nem tudni honnan, miből támadna ez az érzése. Az igazgató múló szeszélynek vélné, de aztán a fiatalember hisztérikussá válna és törni zúzni kezdene. Leginkább a vadkan dühítené. Alig tudnák lecsillapítani. A kórházban a faggatózóknak csak annyit mondana: „Nem hittem a szememnek.”

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Dilemmák

ĀFricska. Miután még csak alig három évtizede járom a magyar média minden zegzugát, nyilván nem érthetem a kirívóan „függetlenobjektív” indexes kollégák panaszát

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Valóság nagybácsi elutazott

ĀMagyarország megkapta, amit akart – igazából mindent megkapott, amit akart. Ezt írta a kedd hajnalban véget ért uniós csúcsról a Soros-szócső brüsszeli véleményvezér lap, a Politico