Vélemény és vita
A Kiskatedra Könyve
A tanár és diák tudáskapcsolati viszonyát bizonyára félreértelmezzük, amikor úgy gondoljuk, hogy a tanár kérdez, a diák pedig válaszol a kérdésekre
Jó esetben a diák megtanulta, még jobb esetben a tanár megtanította a kikérdezendő tananyagot. Helyesebbnek vélem azonban, ha tanár-diák helyett tanító-tanítvány viszonyról beszélünk, amely éppen a fenti, „feleltetős” vizsgamódszer ellentétére épül: a tanítvány kérdez, a tanító pedig válaszol. Nem hivatkozva itt a „már a görögök is…” fordulatra, sárospataki munkálkodása idején ezt Comenius is rögzítette pedagógiai elvei között. A 17. század derekán írt – Orbis pictusként ismert, az első, képekkel illusztrált – tankönyvének „megszólításában” a „gyermek” kérdez, a „mester” válaszol, így mutatja meg neki, hogy a megértés, a cselekvés és a kimondás hogyan jár együtt; hogy a megnevezéssel járó tudás a cselekvéseket is befolyásolja.
Magam is tanár vagyok, s „tanítóságom” mindig sikerként értékeli, mikor a tanítványaim kérdeznek – hiszen fölkeltettem az érdeklődésüket a tárgy iránt –, és soha nem szégyellem bevallani, ha ott helyben nem tudom a választ. Ilyenkor két út kínálkozik (a világhálós keresés kizárva!): az ismert tények megfelelő logikai sorrendbe és kontextusba állításával elkezdünk közösen gondolkodni, és a közös gondolkodásnak lesz eredménye; vagy a következő alkalomra válaszlehetőségeket viszek, melyeket összevetünk a tanítványok által fölkutatott válaszokkal, tovább beszélgetve a témáról. Bizony, ez az út jóval inkább próbára tesz, mint egy olyan válasz, hogy: „Csak.” A katedra így olyan tanári asztal, illetve „szó-szék”, mely a padsorok közé van elrejtve. Afféle „kiskatedra”.
Ez a kifejezés egyébként nem tőlem származik – Láng Gusztáv 1992-ben megjelent könyvének volt a címe. Már annak bevezetőjében találkoztunk az irodalomtanítás máig sem szűnő dilemmájával: a diákoknak vajon tananyagot kell-e közvetíteni, vagy inkább az olvasás örömével kell-e megismertetni őket? (Láng Gusztáv egy éven keresztül válaszolt a középiskolás diákok kérdéseire a kolozsvári Utunk folyóirat hasábjain. Ezekből a válaszokból állt össze a kötet: 52 hét, 52 téma és fejezet. Miközben az irodalomtörténész anyagot gyűjtött cikkeihez, a fölkészülés mindig tartogatott valamilyen meglepetést a számára, egy utalást vagy párhuzamot, föléledt benne egy asszociáció, az irodalom- és művelődéstörténet újabb mentalitás- vagy attitűdbeli vonatkozása, mely teljesebbé tette a korábbi olvasmány- és tudásélményt.)
Ez a fönti dilemma az elmúlt három évtizedben is tovább mélyült. Vannak ugyan elsajátítandó ismeretek; a nemzeti értékrendet tükröző és alakító kánonban tárgyalandó régi-új szerzők, új összefüggések és kutatási eredmények; vannak korszellemhez idomítandó megismerési és feldolgozási módszerek – de még a bevallottan az irodalom iránt érdeklődők is kevesebbet olvasnak. Kevesebb így az élményük vajon? Ez nem igaz – mert telítve vannak más élményekkel –, viszont átalakult az olvasási és általában a szövegkultúrájuk.
A mai egyik fő szempont a gondolkodás- és érveléskultúra fejlesztése volna, azt azonban a több ezer éves írásbeliség alakította művelődés is bizonyítja, hogy helyesen gondolkodni és érvelni (önmagát szabatosan és érvényesen kifejezve) többnyire az tud, aki egyrészt sokat olvas, másrészt az olvasott „információkat” más tudásforrásokkal is képes kiegészíteni. (Harmadrészt pedig: nem idegen tőle, hogy a chatszobán és kommenteken túli önkifejező és meggyőző kommunikációs formákat is alkalmazni tudja.)
Fölösleges a régóta megszűnt retorika- és beszédoktatás újbóli alkalmazása mellett érvelni, mert az alaptanterv nyelvi-kommunikációs keretei ezt is lehetővé teszik. A kényszerhelyzet szülte digitális távoktatási formákkal való ismerkedés egyik tanulsága lehet viszont a másodlagos szóbeliség (a technikai eszköz közbeiktatásával folytatott párbeszéd) saját hasznunkra fordítása. Ez hatással van a másodlagos írásbeliség alakulására is. A mobilkommunikációs eszközök nyelvezete a hagyományos íráskultúrát átalakítja, de az ember (mint „nyelvi” és „lelki” tényező) visszahat a kommunikációs kultúrára, legyen az „mobil”, virtuális vagy éppen „hallgató” és „megfigyelő”.
A „kiskatedra” szerepét ma mind inkább átveszik az internetes fórumok, ahol jelölik azt is, hogy a válaszadó információi hány százalékban bizonyultak hasznosnak. A Láng Gusztáv-féle „kiskatedra” azonban nekem sokkal jobban tetszik – ha lenne ilyen lehetőség, szívesen részt is vennék annak folytatásában. S nem középiskolás fokon, hanem tanító-tanítvány viszonyban. Mert vannak olyan kérdések, amelyekre a világháló kielégítőnek tűnő válaszokat kínál ugyan, de nem késztet további gondolkodásra. A válaszoknak pedig nem sok értelmük van akkor, ha azok nem indítanak további kérdésekre.
(A szerző irodalomtörténész)
