Megint jönnek, gyújtogatnak

A 16. században épült gótikus templomban számos érték, műalkotás megsemmisült. Mindegy ez is. Európa urai nyilván azonnal sajnálkozásukat fejezik ki, vagy már meg is tették, az emberek mécsest gyújtanak, mintha az segítene a tüzet megfékezni, egyesek pedig adományokat kezdenek gyűjteni a helyreállításhoz. Persze Európa számos országa felajánlja majd segítségét pénzben vagy szakértelemben a helyrehozatalhoz, bizonyítandó, hogy ők szolidárisak, mert ez így politikailag korrekt. Mindegy is. Miért mondom ezt? Nos, azért, mert kontinensünk vezetői – ha nem emlékezne a kedves olvasó, felidézem – számos alkalommal kijelentették, a terrorizmussal meg kell tanulnunk együtt élni. Azt ugyan nem mondták meg, hogyan lehet ezt megtanulni, de nem ez az első eset, amikor kijelentéseiket nemigen lehet értelmezni. El kell tehát fogadnunk, hogy az európai templomok hirtelen rendkívül gyúlékonnyá váltak, és minél híresebbek, annál gyúlékonyabbak.

Ami a gyújtogatókat, rongálókat illeti, ezekben az esetekben még azt se mondhatjuk, hogy új műsorhoz új férfi kell, mert ezek ugyanazok. Előre megfontolt, ilyen-olyan szándékkal ültették beléjük a gyűlöletet minden ellen, ami szép, nemes, ami érték, és ami – például történelmünk, hitünk, kultúránk és a mindezt létrehozó számos kiváló ember – fontos nekünk. Mindegy, hogy messziről jött, vagy itt született Európában, mindegy szinte, hogy milyen gyűlölet vezérli, a lényeg, hogy romboljon, hiszen azt hiszi, a rombolás hőstett. Egyik azért, mert a vallása ezt diktálja neki, másik meg azért, mert belé oltották a tudatlanságot.

Ezek az agymosottak egyelőre uralják az életünket, de hogy is ne uralnák, amikor ország- és kontinensvezetőktől azt hallják, hogy az erőszakkal együtt kell élnünk, valamint tisztelnünk kell akár a bűnözőket is, kivált, ha feketék. Ráadásul még olyan marhaságokat is el kell viselnünk nekünk, fehér, európai, heteroszexuális képződményeknek, mint amit nemrégiben kürtöltek világgá a másságot rajongva tisztelők, miszerint a klasszikus zene rasszista, mert főképp öreg, fehér, európai férfiak a művek szerzői.

Néhány újság a napokban olyan címmel jelentetett meg cikket, hogy Elesett a Hagia Sophia. Konstantinápoly gyönyörű székesegyháza ugyanis mecsetté változik Erdoğan török elnök döntése nyomán. A keresztény világ hevesen tiltakozott. Tudva azt, hogy eredeti funkciója már régen megszűnt a hajdani bizánci ortodox bazilikának, hiszen már régen múzeumként működött, úgy gondolom, nem feltétlenül helyes a szó, hogy „elesett”. Sajnos ugyanis Európa esett el. Európa templomai meg talán az egész kontinens, ami lényegét illeti. Törökország tudniillik muszlim ország, és bár nem szép dolog a világ tiltakozását figyelmen kívül hagyni, de joga van a területén lévő objektumok sorsáról dönteni.

Európa viszont kultúráját illetően súlyos válságban van. Saját portánk előtt kellene hát söpörni. De mit is lehet mondani arról a közösségről, amely évek óta bezárt templomok mellett halad el, ahol a klasszikus zenét rasszistának lehet nevezni, ahol keresztény tartalmat hordozó szobrokat rombolnak le, ahol Európa kulturális és politikai életének élő és holt, de mindenképpen tiszteletet, megbecsülést érdemlő embereit következmények nélkül lehet gyalázni és hazugságokat terjeszteni róluk, ahol a történelem tényeit és az országok tradícióit is eltagadják, elferdítik és emlékezetünkből kitörölni akarják a másságot ostoba rajongással tisztelő, a terrorizmus elfogadását ránk erőltetni óhajtó véleményvezérek.

Akik szerint a Notre Dame-i tűzvész a véletlen műve, s lehet, a nantes-i székesegyházé is azzá válik. Véletlenné. Miként Európa és kultúrája felszámolásának kísérlete. Véletlen.

Épül tehát, minden nappal egyre sebesebben, a szép új világ, egyeseknek (ez egy abszolút kisebbség) paradicsomi állapotokat kínálva. Pár éve tettem el azt az újságcikket (akkoriban az alább következő adatot minden napilap közölte), amelyben azt olvashattuk, Magyarországról az utóbbi húsz-huszonöt esztendőben 242 milliárd dollárnyi magántőkét menekítettek ki a világ különböző adóparadicsomaiba. Ez az összeg akkor állítólag teljes államadósságunk két és félszerese volt. Persze nem csupán a mi országunk gazdag emberei élnek offshore-trükkel, hanem sok más ország milliárdosai is. Az idézett időszakban mi meglehetősen előkelő, állítólag a tizenkettedik helyen álltunk az adóparadicsomokba kimenekített vagyon nagyságát illetően.

Az igazságos adózásért küzdő, vezető közgazdászokból és bankszakemberekből álló Tax Justice Network civil szervezet azt állította, hogy 2010 végén legalább 21 ezer milliárd dollár értékű magánvagyon rejtőzött offshore-számlákon. Ez az összeg állítólag csak a pénzeszközöket vette számba, s nem tartalmazta az offshore-ingatlanokat, jachtokat és az adóparadicsomokba bejegyzett cégek egyéb tulajdonait, tárgyait. Ez a döbbenetes pénzösszeg megegyezett az Egyesült Államok és Japán együttes éves nemzeti össztermékével.

Aligha hinném, hogy az utóbbi tíz évben változott volna a helyzet. Mármint a becsületesebb irányba. Mindegy is. Hiszen nyilvánvaló, hogy ezzel a jelenséggel is együtt kell élnünk. Mint a terrorizmussal és a templomi tűzvészekkel. No meg bizonyos paradicsomi állapotokkal.

(A szerző újságíró)