A szabadkőművesek, a civilek, a nagypolitika és a pénzfejedelmek

Végre eljött az ideje, hogy történelmünket az elmúlt évtizedekben beverklizett hivatalos sémákon túli szokatlanul innovatív (ellenzői szerint konteós) megközelítések alapján is szemügyre vegyük. Ez az alternatív tényelemző szemlélet örvendetesen bontakozik ki hazánkban, de terjedőfélben van – minden tiltás és elhallgatási kísérlet ellenére – a Nyugatnak nevezett országokban is. A hivatalos történelemkönyvekben lábjegyzetben – vagy inkább ott sem – említik a nem nyilvánosan működő szervezeteket, például a szabadkőműveseket, vagy éppen a manapság nyilvánosan működő „nem kormányzati”, de több országban is tevékeny civil szervezeteket, és ugyanígy nem említik működési módjukat, valós céljaikat, és főként azt, hogy ezeknek a kéretlenül, de nagy buzgalommal dolgozó szervezeteknek honnét származnak anyagi forrásaik.

Elképzelhetetlen, hogy ebben az összefüggésben a hajdani és a mai világpiac igazi pénzügyi nagyágyúi megkerülhetők legyenek, hiszen egyre-másra bukkannak fel a szoros kapcsolatokra utaló bizonyítékok. Ide kívánkozik a bölcs magyar szólás, hogy pénz beszél, kutya ugat, azaz a pénz vezérli a történéseket, alakítja a történelmet. Az ügy teljes terjedelmének áttekintése egy rövid publicisztikában természetesen nem lehetséges. A múltból annyi mégis ide kívánkozik, hogy a forradalmi Franciaország az akkori pénzuraknak addig volt kedves, amíg Napóleon nem teremtett önálló pénzbázist magának, amíg birodalomalakító kényszerből a francia jegybankot meg nem alapította (1804). Utána azonnal ádáz ellenség lett. A mai helyzetben annyira lehet csupán vállalkozni, hogy egy ugyancsak világméretekben exponált amerikai pénzügyi gigász, a Goldman Sachs szerepét vizsgáljuk ebből a szemszögből.

A cég 1882-ben jött létre New Yorkban két, Németországból származó pénzguru, Marcus Goldman és veje, Samuel Sachs vállalkozásainak egyesítéséből. Európában eddigre túl vagyunk jelentős főhatalmi átrendeződéseken. Létrejött a német egység porosz vezetéssel, miután Poroszország 1870-ben tönkreverte a szabadkőműves orientáltságú Franciaországot, és 1871-ben (éppen Versailles-ban) kikiáltották a Német Császárságot. Erősen inogni látszottak a szakrális monarchiaellenes erők bástyái, amelyeket oly nagy gonddal építettek fel a királygyilkosságoktól sem megrettenő „forradalmi” erők Angliában és Franciaországban. Napóleon után esetleg új birodalom emelkedik?

Kevés vigasznak számított, hogy Oroszországot eredményesen állították rá a krími háború (1853–56) után a testidegen liberális reformok pályájára, és 1917-ben a szakrális rendszert végleg megszüntették. Ráadásul a pénzirányítást (Reichsbank) a birodalommá avanzsált Németországban az állam és nem a magántőke vette kézbe, nem úgy mint Angliában, ahol ez egészen 1946-ig magánkezekben volt (Bank of England).

Goldmanék amerikai letelepedése az ettől való érzelmi elrugaszkodást jelképezte, Marcus Goldman már 1869-ben, három évvel az osztrákok feletti porosz győzelem után áttelepült New Yorkba.

Mára a cég igazi gigásszá nőtt. Mérlegének főösszege a teljes magyar éves GDP közel nyolcszorosa, azaz 1100 milliárd dollár, részvényesi tőkéje pedig több mint Szlovákia vagy Horvátország egyéves GDP-je. A világ szinte minden valamire jegyzett országában vannak érdekeltségei, vagy közvetlenül, vagy közvetve. Szinte álomszerű, hogy volt bizalmas munkatársai milyen nagy világhálózatot építettek fel, természetesen nem karitatív szervezetekben, hanem a világ legfontosabb pénzügyi és politikai posztjain.

Soraikból került ki a közelmúlt legtöbb amerikai pénzügyminisztere (Timothy F. Geithner, Lawrence Summers, Henry Paulson, ) és a jelenlegi is. Ők voltak a 2008–2009-es összeomlást előkészítő pénzügyi deregulációk élharcosai, főként Bill Clinton elnöksége idején. Elnököt delegáltak több külföldi jegybankba, mint a brit, a kanadai, az ausztrál és a görög jegybank, de az olaszba is. Az európai uniós főbiztosságok közül főként a versenypolitikai poszt tetszett nekik, nemkülönben a WTO-vezérség (Kereskedelmi Világszervezet). Nem vetették meg az EU-bizottsági elnöki posztot sem (Prodi és Barroso). Ha kellett, embereiket az Európai Központi Bankba ültették (Draghi, Papademos), ha kellett, szakértő miniszterelnöknek delegálták Görögországba (Papademos) vagy éppen Olaszországba (Monti).

 Adtak Világbank-elnököt és Nemzetközi Valutaalap regionális igazgatóit is, főként ott, ahol Goldmanéknak sürgős privatizálnivalójuk akadt. A sort tovább lehetne folytatni gazdasági miniszterekkel és további kormányfőkkel is, de talán a demonstráció érdekében ennyi is elég lesz.

Talán az sem véletlen, hogy egyik, kissé kapatos londoni alkuszuk 2009-ben egy riporteri kérdésre, hogy mi legyen a megoldás a pénzügyi válságra, vajon az amerikai kormány vagy Angela Merkel, mosolyogva mondta, hogy inkább a Goldman Sachs. Nem kell ahhoz nagy fantázia, hogy belássuk, milyen káderállománnyal és hatalmas befolyásolási erővel rendelkeznek Goldmanék egy sor országban. Olaszországban szemvillanás alatt vették le Berlusconit, akit hamis vádakkal el is ítéltettek, és tették be szakértő miniszterelnökként Montit, saját emberüket, a hajdani EU-főbiztost.

A történet hasonló volt Görögországban is. Ott a címszerepet a hajdani görög jegybankelnök, a későbbi EKB-alelnök (Papademos) játszotta mint szakértő és miniszterelnök. Az előzmény az volt, hogy a kormány ki akarta léptetni az országot az eurózónából. Mindkét goldmanos „kezelést” kapott déli ország gazdasága aggasztó állapotban van immár több mint egy évtizede.

Az azonban igaz, hogy a Goldman nagyon jó válságkezelő, ha másokét nem is, de legalább a saját válságos helyzeteit profi módon kezeli, így történt például 2009-ben, amikor túlshortolta magát és sok pénz kellett, hogy talpon maradjon. A New York-i Fed egy „kisebb” összeggel, 800 milliárd dollárral segítette ki őket. Ott az aktuális elnök „véletlenül” egy volt goldmanos volt, akárcsak az akkori pénzügyminiszter – nem is lett semmi gond. Az amerikai magántulajdonú központi bank goldmanosai megítéltek nekik tízmilliárd értékű behajthatatlan követelésmegvásárlást is, készpénzért cserébe.

Végül azt is látni kell, hogy a pénzügyi mogulok (távolról sem csak a Goldman Sachs) közvetlen kapcsolatokat ápolnak pénzügyi érdekeltségi alapon is, illetve olyanokat segítenek politikai posztokra, akikből hasznot húzhatnak. Hillary Clinton alapeset. Még pénzközeli amerikai lapok is megírták, hogy éppen a Goldman Sachstól kapott háromszázezer dollárt, a legenda szerint egy, a vezetőknek tartott épületes prezentációért, amiről sem hang-, sem képanyag nem került elő soha. Az is közismert volt, hogy Hillary Clinton Trump elleni kampányát 2016-ban Soros is dollármilliókkal támogatta. Egész golfklubot lehetne azokból a hajdani politikusokból összeállítani, akikre már nincs „a nagy pénznek” szüksége, és fekete pénzeik nyilvánosságra kerültek.

Hazai pénzügyi „nagyjainknak” 2010 előtt csak a második sorból jutott pénzügyi totemoszlop. Ők a tizenkét év előtti, 600 milliárd dolláros bukásáról elhíresült Lehman Brothersnek hittek, és neki hódoltak. Ha Lehmanék kicsit összehúzták a szemöldöküket, és jelezték, hogy alacsony a magyar kamat, a jegybank akár hétvégén is bejelentette az emelést. Mágikus erejében olyan vak volt a vezetők hite, hogy többen közülük saját pénzből is vásárolták a Lehman-papírokat, mint príma befektetést. Amikor azonban a príma befektetés bedőlt, akkor a papírt rájuk tukmáló hazai pénzintézettől követeltek kárpótlást. A pénzintézet érezve saját felelősségét, megajánlott a „befektetőknek” ötven százalékot, amit nem fogadtak el, és bírósághoz fordultak. A bíróság elutasította a keresetet, így semmit nem kaptak.

Viszont levonhatták a tanulságokat. Nemcsak azt tanulták meg, hogy a vakhit félrevisz, de azt is, hogy a pénzmoguloknak hosszú a keze, és messzire elér még bukás közben is.

Nem kell sok fantázia ahhoz sem, hogy a kapcsolatrendszer, ami a Goldman Sachstól a politikailag korrekt módon filantrópnak nevezett Soroson át a civil szervezetekig vezet, azokhoz, akiket éppen ő pénzel. Hajdani pénzeszsákjába (Quantum) már 1969-ben hatmilliárd dollárt tettek a szuperazdagok, egyebek mellett a Rothschildok. Fel is ragyogott Soros csillaga, és 1973 óta a több offshore helyen is honos alaprendszert Sorosék vezették, és szaporán keresték a milliókat. Az ide tett, „nagyon baráti” pénzeket és Sorosét is a nagy pénzmogulok forgatják a piacon. A Goldman Sachs és mások, hiszen részben saját pénzükről van szó, Soros csak társutas vagy inkább csak steward.

Ez a pénzügyi „különlegesség” 2011-ben már az amerikai hatóságoknak sem tetszett, kérték, hogy jegyezzék be magukat a tőzsdefelügyeletnél az általuk is sokszor hangoztatott átláthatóság érdekében, amit megtagadtak. Ehelyett kiszállt belőlük a világ pénzügyi krémje, kerülendő a botrányt. Azóta családi cégként üzemelnek. Legutóbb az alapjuk vagyonának több mint hetven százalékát „közcélú” alapítványba helyezték, nyilván megbízóik nyomatékos kérésére. Innét finanszírozzák a nekik kedves civileket globális jelleggel. Sorosék családi vagyonába is került mintegy hatmilliárd dollár, a jól megszolgált jutalék.

Itt is ugyanúgy összeér, ami össze is tartozik, mint a korábbi klasszikus szabadkőműves időkben, például Napóleon idején. Ma is látható az érdekeltségi sor a moguloktól a beavatott politikusokon át a „filantrópokig” és az általuk becsben tartott „civilekig”. Ez ma az idült világmegváltó, a soha nem definiált jogállamiságot imaként mormoló, de soha senki által meg nem választott, öntevékeny világelit. Tőlük kellene végleg megszabadulni, amíg nem késő, mert könnyen egy újabb birodalom alattvalóiként ébredhetünk.

(A szerző közgazdász)