Ajánlások és erények

Valójában arról volt szó, hogy a kommunista párt felszámolta a magyarországi szociáldemokráciát. Ennek elhibázott voltát hamarosan a kollaboráló szocdemek is megtapasztalták, súlyos ítéletekkel, börtönévekkel. Szakasitsnak, Marosánnak járt a cella? Hát persze! Csak nem Rákosiéktól.

Az MDP pártdiktatúrát valósított meg Magyarországon, ahol az országgyűlésnek, önkormányzatoknak, bíróságoknak, szakszervezeteknek, tudományos és kulturális intézményeknek stb. semmiféle érdemi szerep nem jutott a döntés szintjén. Csak a végrehajtás maradt. A jog helyébe az ideológia és a kizárólagos hatalom lépett. A döntéseket a párt sajátította ki az ország miniszterelnökének kiválasztásától a parlamenti „képviselők” beiktatásán át egészen a legkisebb színház igazgatójának vagy mozi perecesének kinevezéséig. Ilyen helyzetben nem volt kétséges, hogy az önkény a párt bizonyos tagjai ellen is irányulhat. Igen sok korábbi kommunista gonosztevőt gyilkoltattak meg. Rajk Lászlót mindenki ismeri. Járt neki az akasztófa? Hát persze! Csak nem Rákosiéktól.

Ezt a pártot Rákosi Mátyás vezette mint főtitkár. Ő és a párt vezetői nyolc év alatt emberek ezreinek kivégzéséért és meggyilkolásáért, internáló- és munkatáborokba deportálásáért, kényszerlakhelyre hurcolásáért, megbélyegzéséért, emigrációba és halálba kergetéséért voltak felelősek. Mindezt az itt állomásozó szovjet hadsereg biztosította. Az összhang tökéletes volt, hiszen a párt felső vezetése nagyrészt a szovjet birodalomból érkezett, s szinte vallásos rajongást mutatva azonosult a moszkvai vezetéssel, leginkább Sztálin elvtárssal. De a kizárólagosság igényének logikája akár még a főfoglárokra is lecsaphatott. Járt Péter Gábornak az életfogytiglan? Farkas Mihálynak a börtön? Hát persze! Csak nem Nagy Imrétől meg Gerő Ernőtől.

De maradjunk a tényeknél. Mire a Központi Vezetőség összeült, a dolgok már rég eldőltek. Moszkvából megérkezett Mikojan elvtárs, aki tett egy „javaslatot”, amolyan ajánlást. A birodalom központjából gyakran érkeztek „ajánlások”. Az is ajánlás, azaz „javaslat” volt, hogy félmillió magyarországi németet ki kell telepíteni szülőföldjéről. Meg az is, hogy a Rajk elleni fővád már ne a „trockizmus” hanem a „titoizmus” legyen. Rengeteg hasznos „ajánlás” érkezett, például, hogy önérzetesen utasítsuk vissza a Marshall-terv dollármillióit, inkább fizessük a „jóvátételt”. (Dollár százmilliókban.) És a „Liszenkó-módszer” meg a „Sztahanov-mozgalom”. Ezek olyan ajánlások, mint ma az antirasszizmus meg az antifasizmus álarcában megbúvó sztálinizmus. Rákosi már 1953-ban megtapasztalt egy személyére vonatkozó „javaslatot” is, amikor Moszkvában elmondták mindennek, s „javasolták”, hogy adja át a miniszterelnökséget Nagy Imrének. Jogos volt Rákosi felelősségre vonása? Hát persze. Csak nem Berijától meg Molotovtól.

Mikojan „javaslata” most az volt, hogy Rákosi jelentsen beteget. Mondjon le a párt vezetéséről. A szovjet vezetés így kívánta elejét venni a tapinthatóan közeledő magyarországi robbanásnak. (Poznańban már robbant.) Rákosi fegyelmezettnek mutatkozott. Felmérte a helyzetet. Hiszen mekkorákat bukott már a hivatásos forradalmár! Az első proletárdiktatúra után, 1919-ben! Aztán az illegális munkában 1925-ben. Megalázó veresége volt a két magyarországi parlamenti választás, 1945-ben és 1947-ben is. Arcpirító bukása volt 1953-ban Nagy Imrével szemben. És mégis mindig visszamászott. Ilyen az igazi hivatásos forradalmár. Most is így lesz, gondolhatta, s még örült is, hogy Gerő Ernő lesz az utódja. Hiszen ő is csak azt fogja csinálni, „amit lehet”.

Rákosi tehát felmondta a leckét, „hogy milyen javaslatot kaptunk”, s azt is, hogy ő ezt a javaslatot elfogadja. Hát ilyen elvtárs volt Rákosi elvtárs, aki szerint a többiek nagyon meg voltak lepve, sőt néhányan javasolták, hogy kreáljanak neki valami „megtisztelő pozíciót”, például pártelnökséget. Ha ma élne Rákosi elvtárs, egy antifasiszta csavarral azt mondaná, ők voltak az igazi „likvidátorok”, s a már kádá­rizmussal beoltott kommunista virágszálak helyeslően bólogatnának. Lám csak, Kádár elfogadta a pártelnökséget 1988-ban, s hogyan járt ő is, meg a párt is. Helyes volt elzavarni Rákosit, Kádárt? Persze, csak nem Mikojannak, Gerőnek, Grósz Károlynak meg Horn Gyulának.

Szóval az MDP 1956. július 18-i ülése rendben folyt le. Hegedűs András miniszterelnök terjesztette elő a „javaslatot” Rákosi felmentésére és Gerő Ernő jelölésére. Rákosi hallgatott. De fejében az a beszélgetés motoszkált, amikor Vég Béla (vajon ez a „mozgalmi neve” lehetett?), a Központi Vezetőség titkára elmondta – ráadásul Mikojan előtt –, hogy a munkások országszerte „reményüknek adnak kifejezést”, hogy Rákosi elvtárs hamarosan meggyógyul és visszatér. Az egész hazug rendszer megérthető a selyemzsinórt hozó Mikojan cinikus válaszából: „Ez nagyon örvendetes! Mi mindannyian tudjuk, hogy Rákosi elvtársnak mély gyökerei vannak a magyar népben.” Mély gyökerek a magyar népben! Esetleg – más fordításban: mélyen gyökerezik. Esetleg: gyökeret eresztett. Vagy vert.

Rákosi aztán hazamehetett a Szov-jetunióba, ahol – a sors fintora – egyre kellemetlenebb kényszerlakhelyekre költöztették, ő úgy mondta, deportálták. Életfogytiglan. Jogos volt. Hát persze! Csak nem Hruscsovtól meg Kádáréktól.

Rákosi vesszőfutását Kádár Jánosnak köszönhette. Kádár is kapott egy „ajánlatot” valamikor 1956. november 2-án, 3-án. Ő is fegyelmezett volt: beült a szovjet páncélkocsiba, mint a Magyar Népköztársaság „legitim” miniszterelnöke. Szerov, Konyev, Hruscsov mind ezt mondták, sőt még a „vályogvető” Dobi István is, aki az Elnöki Tanács Elnöke volt akkoriban. Hol itt a helye kételynek? Kádár János talán egyszer mondott nemet egy „ajánlatra”, amikor a sunyi Hruscsov felvetette, hogy kivonnák a szovjet csapatokat Magyarországról. El tudom képzelni „a központi elvtárs” arckifejezését. Semmi cinkos kacsintás, inkább őszinte rémület. Mert ha 1958-ban Magyarországról is kivonják a szovjet csapatokat (mint Romániából), az sem biztos, hogy ő akasztathatja fel Nagy Imrét, s nem fordítva történik. Ebből megérthető a dialektikus materializmus is.

Rákosi elvtárs július 26-án kormánygéppel (egymás közt „lajhárnak” becézték) Moszkvába távozott. Soha többé nem járt Magyarországon. De állást, feladatot sem kapott. Számtalan helyen tartózkodott, köztük a Kirgíziában is. Egy néni elragadtatva mondja: csodálatos ember volt, Európát hozta el közénk. Kádárék kizárták a pártból is, amely újjászületett Magyar Szocialista Munkáspárt néven. „Én tudom, az elvtársak attól félnek, hogy én otthon palávert fogok csapni” – mondta a vele szemben igen agresszív „háromtés” Aczél elvtársnak, akinél ezek szerint Rákosi a „tiltott” kategóriába került. Megérdemelte? Többet is, hát persze, csak nem Kádártól meg Aczéltól.

Nem minden bűnhődés jelenti egyben az igazság diadalát. Az egymást gyilkoló, bezáró, száműző elvtársak tetteiben nincs benne az, ami minden igazságszolgáltatás lényege: az erkölcsi tartalom. Csak az erőszak. S persze így jogi tartalom sincs, mint ahogyan nincs a lincselésben, hamis „népítéletekben”, amelyek visszaköszönnek a mai kampányok nyomán Amerika és Európa utcáin. Ebből a kis történetből is megtanulhattuk: ha erényt kívánunk gyakorolni, nem erőszakra van szükség, hanem az igazságra.

De hát ma nem éppen az erények korát érjük: védekeznünk kell az erőszak – s az ártó „ajánlások” ellen is. Azok ellen is, akik feladnák önmagukat, félelemből, kiszolgáltatottságból. Jó lenne megértetni, hogy önmagunk elől sose és sehova se futhatunk el. De az összes itt megidézett terhelt sziszegő elől sem: jobb lett volna nekünk elzavarni őket, s ma is jobb lenne időben útjukat állni. Erőnkhöz képest védeni az igazság-erényt. Szólni bölcsen. Életünket, tetteinket ez igazolhatja majd, ha eljő a számvetés ideje.

(A szerző történész)