A pártfogó

Más kérdés, hogy a véletlenek csak egy világos cél fényénél vehetők észre. Világos célok nélkül a körülöttünk zajló történések értelmezhetetlenek, ezért nem is szolgálhatnak kedvező alkalmakként. Az írók, újságírók bevallják, ki indította el őket a pályájukon, ki volt a pártfogójuk, a protektoruk. Ki volt az első, aki lehetőséget teremtett nekik. Ugyanakkor az is igaz, hogy a lehetőség rátarti istenség, nem vesztegeti az idejét a felkészületlenekre. A pártfogó pedig úgy gondolhatja: azzal segít a legtöbbet magán, ha valaki más sorsát alakítja. Emerson így fogalmazta meg: „Az élet egyik legszebb kárpótlása az, hogy egyetlen ember sem tud őszintén segíteni egy másikon anélkül, hogy ne segítene ezzel saját magán is.”

A történet, amit elmesélek, az én történetem, de bizonyság arra, hogy a pártfogó némelykor vezérlő sarkcsillag, amit mindenkinek csak kívánhatok. Ráállíthatod az iránytűdet, és amikor eltévedsz vagy letérsz az útról, segít visszatalálni a helyes irányba. Már a sokadik reggeli órán álldogáltam a hatvanas évek közepén a Bródy Sándor utcában, a rádió portáján abban a reményben, hogy Gulyás Gyulába, a neves sportriporterbe belebotlok. Gulyás azonban nem jött, pedig nagyon szerettem volna megtudni, mi a véleménye arról az írásomról, amit néhány napja a zsebébe csúsztatott.

Gulyás helyett a rádió egyik szerkesztője, Sipos Tamás érkezett, aki látva téblábolásomat, megszólított: „Fiatalember, nap nap után látom itt a portán álldogálni, segíthetek talán valamiben?” Elmondtam, hogy mi járatban vagyok. „Csak nem riporter szeretne lenni?” – kérdezte Sipos. „Hát, azzal próbálkozom” – rebegtem félve. Sipos elmosolyodott, és a következő ötlettel állt elő: „Figyeljen ide! Itt van Budapesten Pablo Neruda chilei költő, akit már többször jelöltek Nobel-díjra, tizenkét órakor megtalálja az Egyetemi Színpadon, csináljon vele egy interjút!” Azt hittem, rosszul hallok, és abban a pillanatban egész testemben remegni kezdtem.

Megmutatták, hogyan kell a mag-nót kezelni, én pedig mentem interjút készíteni. Nem sokat tudtam akkor még Nerudáról, csak azt, hogy költő. Ez volt az egyetlen fogódzóm. Emlékeim szerint tolmács segítségével magyarországi tapasztalatairól kérdeztem és az életéről. Aztán egyik percről a másikra vége szakadt a beszélgetésnek, mert újabb programok vártak a vendégre.

Egy szó, mint száz, a riport elhangzott a Gondolat című irodalmi műsorban, amelyet Sipos Tamás szerkesztett. Ez volt életem első újságírói megnyilatkozása. És el is hittem, hogy most már riporter vagyok. Aztán rá kellett jönnöm, hogy a kedvező alkalmak kemény munkának álcázzák magukat. Keményen kell dolgozni azért, hogy a „szakmát” elsajátíthassa az ember. Azt, ami megtanulható. A többi Istentől való. Életem végéig hálás leszek Sipos Tamásnak, aki már nincs közöttünk, de két kézzel szórta a kollégáknak, ami a sajátja volt: emberségét, műveltségét, humanista szemléletét. És nem kért soha semmit cserébe. Öt szép évet töltöttem a rádióban, mielőtt írni kezdtem, de ez már egy másik történet.

Neruda aztán 1971-ben valóban megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Ő írja Egy himnusz az élethez című versében: „…lassan meghal az, / aki elvesztette önszeretetét, / aki nem fogadja más segítségét”. Én elfogadtam Sipos Tamás segítségét, és azóta tudom, hogy a pártfogók jószerével sarkcsillagok.

(A szerző újságíró)