Napnyugati őrjárat

Amit észrevenni, csodálni és alkalmazni kellett volna, az mind-mind itt, az oly sokáig Habsburg Birodalomnak, majd Ausztriának nevezett „Ostmarkon”, a német nyelvű nyugati világ legkeletibb állásán keresztül tárult elénk. Amit Magyarországtól közvetlenebbül nyugatra tapasztalatunk, az volt nekünk „a” Nyugat. Ha úgy tetszik, az ő előretolt, csillogó kirakathelyőrségük.

A Kádár-rendszer kellős közepén, 1977 nyarán léphettem át először a vasfüggönnyé változtatott nyugati határt. Rábafüzesnél apósom meg is mutatta az út két oldalán a nevezetes „akadályt”. Dermedt bámulattal néztem, akárcsak pár száz méter után azt a valószínűtlen jelenséget, hogy hirtelen minden szín robbanni kezdett: a kék olyan kék volt, amilyen kéket azelőtt soha életemben nem láttam, és ugyanígy a zöld, a sárga, és mind-mind a többi szín. Színorgia volt, vadító illatokkal, a tiltott gyümölcsök megannyi hívogató, földöntúlian édes „ízével”. „Ausztria megnyugtat”, írtam erről akkoriban. Régen volt.

Amint Sopron után elhagyjuk az egykori Kelénpatak, ma Klingenbach elhagyatott és egyre lepusztultabb néhai határállomás-építményeit, azonnal, azután végig trianoni határszakasz távolabbi pontjain, szélkerekek valóságos özöne tárul elénk. A magyarországiaknál sokkal több van mindenfelé – és mindegyik lapátján piros–fehér–piros osztrák nemzeti
színek. A Ceaușescu, majd Funar megszállta Erdély városai jutnak eszembe a kék–sárga–pirosra festett szemetesekkel és padokkal, de nincs idő ilyesmiken meditálni, máris itt van Kismarton, ahová fél Sopron jár dolgozni – a másik fele a többi burgenlandi településre. Messziről látni a kadétiskola impozáns épületét – a katonai felsőreálból derék hivatásos magyar katonák százai léptek a haza szolgálatába.

És itt van ezeréves határfolyónk, a Lajta, amelynek vizét derék kurucaink óta fakó lovunk, a Murza megússza – mi nem ússzuk meg az ezeréves határon fekvő Királyhida és a túlparti Bruck Billa áruházának parkolójában a több mint undorító látványt: ekkora szeméthegyeket közterületen, lakott település intézményének közvetlen közelében csak az arab világban láttam. Ami errefelé nyilván már nem is számít oly messzinek, sőt – bár a távolibb és jóval népesebb Felsőőrön látjuk csak meg az első nagyobb és ordítozó migránscsoportot. A „patyolattiszta Ausztria” mítosza éppúgy oda, mint a barátságos, kedélyes – és ki tudja, mi okból, számomra idegesítően – „sógoroknak” becézett osztrákokról szóló híresztelések.

Forgatni jöttünk, bőszen dolgozó filmeseinket két idősebb úriasszonyféle nagysád veszi alapos vizslatással szemügyre, a magyar szavak hallatán valahogy úgy, ahogyan undorító férgeket szemlél meg jobban az ember – fitymálva susognak egymásnak. Később egy magányos úr figyel hosszasan és gyanakodva bennünket, körbe-körbekémlelve, mint aki segítséget vár, mintha ellenségek lennénk.

A felsőőri vendéglőben dolgozó, kedves és készséges szombathelyi hölgy (az errefelé dolgozó, közel hatvanezer magyar egyike) csak legyint – nem kell velük törődni, mi se törődünk velük, ezek ilyenek. De még mindig jól fizetnek…

Márai Sándor több mint nyolc évtizeddel ezelőtt, 1936-ban Napnyugati őrjárat című könyvével látogatott el Párizsba és Londonba. Akkor neki ez a két nagy nyugati város jelentette azt, amit nekünk ez az örökegy nyugati szomszéd: személyes emlékeket, megfigyelések összességét, szokások, történetek, bizarr és ironikus különcködések kollekcióját. És mindebből a látleletet. Nekünk: a röntgenképet az utolsó előtti pillanatokból. Mert Spengler nagy műve a Nyugat alkonyáról mást jelentett 1936-ban és egészen mást nyolcvannégy évvel később. Ám a reflexiók különleges fénytörésben érnek össze az egykori Nyugat-Magyarország ma Burgenlandnak becézett, gyönyörű dunántúli vidékein.

Ahol a régi, vasfüggönyös kelet–nyugati világ utolsó maradványai a szemünk előtt foszlanak semmivé, és a nyugatimádat romjain a hanyatlásvégi Róma szomszédságbéli képei sejlenek elő, mind erőteljesebb kontúrokkal. Amit mi, hála a Fennvalónak, már ideátról figyelhetünk. És ez az új napnyugati őrjárat legfőbb tanulsága, öröme és nyeresége. Amit meg az őrjárat során látunk, látjuk a mindennapokban is. Annyi baj legyen. Ahogyan a kurucok dalolták: török bársony süvegem, most élem víg életem. És ez a fő.

(A szerző író)