Domonkos László

Vélemény és vita

Napnyugati őrjárat

Nyugati szomszédunk kerek egy évezreden át szűrőként is működött. Amit vágyottnak, irigyeltnek, valamilyen szinten követendő példának (is) tekintettünk, az napnyugatról érkezett

Amit észrevenni, csodálni és alkalmazni kellett volna, az mind-mind itt, az oly sokáig Habsburg Birodalomnak, majd Ausztriának nevezett „Ostmarkon”, a német nyelvű nyugati világ legkeletibb állásán keresztül tárult elénk. Amit Magyarországtól közvetlenebbül nyugatra tapasztalatunk, az volt nekünk „a” Nyugat. Ha úgy tetszik, az ő előretolt, csillogó kirakathelyőrségük.

A Kádár-rendszer kellős közepén, 1977 nyarán léphettem át először a vasfüggönnyé változtatott nyugati határt. Rábafüzesnél apósom meg is mutatta az út két oldalán a nevezetes „akadályt”. Dermedt bámulattal néztem, akárcsak pár száz méter után azt a valószínűtlen jelenséget, hogy hirtelen minden szín robbanni kezdett: a kék olyan kék volt, amilyen kéket azelőtt soha életemben nem láttam, és ugyanígy a zöld, a sárga, és mind-mind a többi szín. Színorgia volt, vadító illatokkal, a tiltott gyümölcsök megannyi hívogató, földöntúlian édes „ízével”. „Ausztria megnyugtat”, írtam erről akkoriban. Régen volt.

Amint Sopron után elhagyjuk az egykori Kelénpatak, ma Klingenbach elhagyatott és egyre lepusztultabb néhai határállomás-építményeit, azonnal, azután végig trianoni határszakasz távolabbi pontjain, szélkerekek valóságos özöne tárul elénk. A magyarországiaknál sokkal több van mindenfelé – és mindegyik lapátján piros–fehér–piros osztrák nemzeti
színek. A Ceaușescu, majd Funar megszállta Erdély városai jutnak eszembe a kék–sárga–pirosra festett szemetesekkel és padokkal, de nincs idő ilyesmiken meditálni, máris itt van Kismarton, ahová fél Sopron jár dolgozni – a másik fele a többi burgenlandi településre. Messziről látni a kadétiskola impozáns épületét – a katonai felsőreálból derék hivatásos magyar katonák százai léptek a haza szolgálatába.

És itt van ezeréves határfolyónk, a Lajta, amelynek vizét derék kurucaink óta fakó lovunk, a Murza megússza – mi nem ússzuk meg az ezeréves határon fekvő Királyhida és a túlparti Bruck Billa áruházának parkolójában a több mint undorító látványt: ekkora szeméthegyeket közterületen, lakott település intézményének közvetlen közelében csak az arab világban láttam. Ami errefelé nyilván már nem is számít oly messzinek, sőt – bár a távolibb és jóval népesebb Felsőőrön látjuk csak meg az első nagyobb és ordítozó migránscsoportot. A „patyolattiszta Ausztria” mítosza éppúgy oda, mint a barátságos, kedélyes – és ki tudja, mi okból, számomra idegesítően – „sógoroknak” becézett osztrákokról szóló híresztelések.

Forgatni jöttünk, bőszen dolgozó filmeseinket két idősebb úriasszonyféle nagysád veszi alapos vizslatással szemügyre, a magyar szavak hallatán valahogy úgy, ahogyan undorító férgeket szemlél meg jobban az ember – fitymálva susognak egymásnak. Később egy magányos úr figyel hosszasan és gyanakodva bennünket, körbe-körbekémlelve, mint aki segítséget vár, mintha ellenségek lennénk.

A felsőőri vendéglőben dolgozó, kedves és készséges szombathelyi hölgy (az errefelé dolgozó, közel hatvanezer magyar egyike) csak legyint – nem kell velük törődni, mi se törődünk velük, ezek ilyenek. De még mindig jól fizetnek…

Márai Sándor több mint nyolc évtizeddel ezelőtt, 1936-ban Napnyugati őrjárat című könyvével látogatott el Párizsba és Londonba. Akkor neki ez a két nagy nyugati város jelentette azt, amit nekünk ez az örökegy nyugati szomszéd: személyes emlékeket, megfigyelések összességét, szokások, történetek, bizarr és ironikus különcködések kollekcióját. És mindebből a látleletet. Nekünk: a röntgenképet az utolsó előtti pillanatokból. Mert Spengler nagy műve a Nyugat alkonyáról mást jelentett 1936-ban és egészen mást nyolcvannégy évvel később. Ám a reflexiók különleges fénytörésben érnek össze az egykori Nyugat-Magyarország ma Burgenlandnak becézett, gyönyörű dunántúli vidékein.

Ahol a régi, vasfüggönyös kelet–nyugati világ utolsó maradványai a szemünk előtt foszlanak semmivé, és a nyugatimádat romjain a hanyatlásvégi Róma szomszédságbéli képei sejlenek elő, mind erőteljesebb kontúrokkal. Amit mi, hála a Fennvalónak, már ideátról figyelhetünk. És ez az új napnyugati őrjárat legfőbb tanulsága, öröme és nyeresége. Amit meg az őrjárat során látunk, látjuk a mindennapokban is. Annyi baj legyen. Ahogyan a kurucok dalolták: török bársony süvegem, most élem víg életem. És ez a fő.

(A szerző író)

Kapcsolódó írásaink

Őry Mariann

Őry Mariann

Észnél kell lenni

ĀNehéz küzdelem újabb állomása lesz a héten az Európai Tanács ülése. Varsót pedig szerencsére nem sikerült lábon lőni előtte...

Rab Irén

Rab Irén

Európai az európaihoz

ĀSzájukat leragasztva álltak a hölgyek és urak a plenáris ülésterem felső karéjában, hogy a kamerák számára jól pozicionálható képet mutassanak

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom