Az Óriások Könyve

Néha csak később derül ki róluk, hogy óriások voltak. Aki még nem gyanakvó, aki még csak ismerkedik a világgal, hajlamos „félreolvasni” a szavakat – mint Szabó Lőrinc Tücsökzenéjében. Míg eljutunk a debreceni élményig, az önreflexiós versciklusban mintegy tízszer szerepel az „óriás” (mint a gyermek képzeletében nagyra nőtt, ismeretlen világ jelzője). A debreceni éveket feldolgozó ciklusban, a 75. (a Debrecenben c. – s az ahhoz szervesen kapcsolódó következő versben, A természetes csoda) epizódban olvassuk a sokat idézett, cívisváros főutcájára vezető részt:

„Mindenütt / legendát vártam, hajdúkat s velük / törököket, tűzvészt, gályarabot, / s hogy jön Kossuth, s megint beszélni fog / és de-tro-ni-zál… Azt hittem, csupa / hős vesz körül […] S vágy s való között / egyszer csak átléptem a küszöböt: / egy bolt felett cégtáblát láttam és / rajta, hogy: ’ÓRIÁS és ékszerész’, / arany betűket…” Majd a következő epizódban: „De csak egy percig, egy pillanatig / állt el a szívem… Mért ne? Itt lakik – / neki is kell valahol laknia! / Mindjárt természetes lett a csoda.” Tudniillik, hogy az „óriás” nem más, mint „ékszerész”, az sokkal megnyugtatóbb, mintha emberevő volna – bár gyanús lehet, hogy: „Gulliver is jó volt, szelíd”. Végül is minden viszonylagos – „csomagjainkat”, mint Szabó Lőrinc tette ezt, a sürgető időben visszük tovább, s lehet, hogy nem tudjuk meg soha, mert hiába lesünk be a kirakat mögött a boltba: ki a törpe és ki az óriás…

A mesékben és a mítoszokban egyébként nem véletlenül jelennek meg visszatérő szereplőként az óriások. Nem hiszek abban, hogy tényleg lettek volna – annak ellenére, hogy a hitem alapját képező Biblia Góliátja Dávid ellenében tényleg „óriásként” él bennünk –, az ember kiszolgáltatott „törpesége” azonban képes „óriásokat” gyártani magának ahhoz, hogy a hit és az akarat erejét be tudja bizonyítani a túlerővel szemben.

A mesemorfológiai szabályok is azt mutatják, hogy szükségünk van az ellenséges óriásokra, akiket vagy le tudunk győzni, vagy pedig segítőinkké tudunk tenni, ha nem mondunk ellent az alapvető morális szükségszerűségeknek. A fenyegetettség mindig óriásként (és sárkányként) reprezentálódik a tudattalanból előtörő képzeteinkben, de a Jóság (vagy Ügyesség, a lehetőségek racionális számbavétele) általában felruház azzal az erővel, hogy legyőzzük a Rosszat (és az irracionálisat).

Az Óriások Könyvéhez gyűjtött cédulákat eredetileg nem is a mesék és mítoszok aktuális körülményeinkre való ráfeleltetésével szerettem volna indítani, hanem Umberto Eco 2017-ben (magyar fordításban 2019-ben) megjelent posztumusz könyve, a szemiotikaprofesszor és író 2001–2015 között tartott előadásaiból szerkesztett, Óriások vállán című könyvének alkalmi reflexiójával. A címadó előadásban olvasható a Szent Bernátnak tulajdonított idézet, amely szerint: „Olyanok vagyunk, mint a törpék, akik óriások vállán állanak, s így nem a magas termetünknek vagy az éles szemünknek köszönhetően látunk messzebbre náluk, hanem azért, mert a vállukon állva mi magasabban vagyunk, mint ők.” Ez egyébként egy grammatikai vitára adott válasz volt, bizonyítván, hogy a régiektől mindig lehet tanulni, és azzal leszünk többek, amit mi adunk hozzá a régi(ek)hez.

Ugye nem olvassuk nagyon félre a példát, ha azt mondjuk: amikor félretesszük „öregjeinket”, mi magunk mindazzal kevesebbek leszünk, amit ők tettek hozzá a jelenhez – tehát a nézőpontunk magasítását elvető törpeségünk minket is vakká, legalább is alacsony horizontúvá tesz? És ugye a „múltat végképp eltörölni” ideológiája ténylegesen is megfoszt bennünket attól a képességtől, hogy messzebbre lássunk, mint az óriások?

Eco finoman utal rá, hogy a hagyományról lemondó modernitás a törpeséggé változás legjobb útvonalát jelöli ki, s ekkor önkéntelenül is eszünkbe jut a nemzetátkozó „merjünk kicsik lenni” öngyilkos ideológiája. Eco nem beszél Trianonról, megél és megért azonban minden nemzedéki „trianonságot” – ezért beszél „a felnőtt társadalommal szembeforduló, harminc fölött senkiben sem bízó, »új« fiatalok”, avagy a „hatvannyolcasok” és az új „világgyerekek” lázadásáról. S mindez, a korábbi szövegkörnyezet értelmében, a törpeség legmarkánsabb útja. Nem vitatható: az „apák” is hibásak abban, hogy az „óriások vállán” állva, nem tűrhették a „fiúk” kapaszkodását, így az óriáseszme sokszor nosztalgiává változott, amely nosztalgia pedig előbb-utóbb törpévé tesz minket.

Sok cédula maradt még Eco „óriásairól” a fiókban – például a Szépség és Rútság, az Abszolút és Relatív, a Hamisság és Tökéletesség, az Összeesküvések és Szentségképzetek tekintetében. Most viszont csak arra utalunk, hogy „tűvel a nyelvünkben” mégiscsak nehéz fagyit nyalni – legyen bár az ember törpe vagy magát óriásnak hívő-csaló „órás”, aki az időt nem a kiterjedésében méri, hanem úgy számítja ki, hogy mikor ébred föl az előző napi mámorból...

(A szerző irodalomtörténész)