Vélemény és vita
Térden állva
Térden állva, csak térden állhatsz. Ígéret? Komédia! Gyalog sétáltam át a Lánchídon, őszi vasárnapon
A folyó szürke volt, egy bogár szegődött mellém, alig tudtam elhessegetni. Láttam magamat kívülről, mint egy filmet, negyven év távlatából. Megyek esetlenül hadonászva – ez a bogár nagyon kitartó –, egyedül a Lánchídon, bőrnadrágban, westerncsizmában, forgalom alig van, egy rendőrautó lelassít, de aztán továbbmegy. Átérek a Roosevelt térre, a húgyszagú kis alagúton a kettes villamoshoz, amely elvisz a Boráros térig. Onnan HÉV. Csepelre megyek, a Munkásotthonba. A HÉV-en már látni, ki jön ugyanoda. Kevesen józanok. Semmi forrongás, semmi lázadás, minden ösztönös és halálosan tudatos. Talán Amerikába megyünk. Figyelem a lányt, nyakában babos kendő. Igen, Amerikába megyünk. Órámat feljebb csúsztatom a dzsekim alatt. Nincs idő. Ezt akarom. És szeretni valakit. Nagyon. Talán ezt a lányt. De ez csak a Munkásotthon. A zenekar játszik. Hátul állok. Ismerem már a „spontán” szövegeket, tudom, mikor következik az a szám, amikor le kell térdelni. Ilyenkor feltűnés nélkül hátrahúzódom. Ezt nem. Térdelni? Térden állva, csak térden állhatsz. Nagy Feró majd később azt nyilatkozza, hogy azokról tudta, hogy jelenteni jöttek, akik nem térdeltek le. Értem én, de nem így volt. Én csak tudom. Komédia.
Szerettem abban a dalban Miklóska „Apu” félénken vad énekét. „Gondolat előtt a szó…” Szerettem volna, ha többet énekel, de ez már rég volt. Amikor még Gidó Hammondja is szólt. De jó volt! Egészen másfajta térdeplés jött divatba mostanság. Az amerikai birodalmat utolérte az ezerszer megjósolt belső rothadás – minden birodalmak bukásának egyetlen valós oka –, s ha valahogyan túl is éli, már nem lesz az, ami valaha volt. Nagyon remélem, hogy nem a birodalmak tipikus menekülését választja: az agressziót, hódítást, mert abba végképp belebukik. S felhalmozott erejét ismerve, akár a bolygónk is odalehet. Vajon elemeire esik-e szét, a semmibe imbolyog, vagy összetákolja még a pénz vagy valami erősebb bilincs, nehéz most megmondani. Az agónia meddig tart? Évszázadokig, mint a Római Birodalomnál? Évtizedekig, mint a Szovjetuniónál? Mi mindkettőnek provinciája voltunk. És Amerikának?
Lesz-e menekülés Európában? Nagy-Britannia elszigetelheti magát, s újjászülethet a maga tengerein? A brit flotta vagy inkább a sötét tenger még egyszer megmentheti a szigetet, vagy már az is elveszett? Párizs és Róma? Micsoda indulatok, micsoda fals ambíciók! S közben recsegve-ropogva dőlnek a tornyok. Dőlnek a pénzes, antennás, kevély tornyok. New Yorkra, Berlinre is. Nem látok erőt már sehol, csak bolond, béna térdeplést.
Kínát nem ismerem. Birodalom az is, s ma talán még nagyon masszívnak látszik, de kommunista vezetéssel csak bukásra lehet ítélve. Tibet, Hongkong, Tajvan s leginkább az egyszer majd újra a tank elé álló srác, aki most már nem fog mozdulni, felmászni, „meggyőzni” a katonákat a Tienanmen téren. S elveszni sem fog. Ó, hát ezért szívem minden melege, dobbanása a pesti srácoké, akik látták mi történt 1956. október 25-én a Kossuth téren, s már nem álltak félre. Többé nem. Molotov-koktéllal rohantak a szabadságba. Kínát talán nem is a kommunisták vezetik, a fene tudja. Kommunisták, akiket a kapitalizmus tart el és fent. Fanyar tréfája ez a történelemnek. Annyit tudok róluk, mint az Inka Birodalomról vagy az aztékokról. A nép elképesztő – szellemi –lenyomottságáról hallok. A kommunista ideológia kit boldogít? Más kell hogy a mélyben legyen. Valami ősi félelem, valami végtelen hódolat. Valami végleg elveszett pompa.
Vajon a birodalmak nehézségeiből profitálhatunk-e mi itt, Közép-Európában? Akik már régen nem vagyunk birodalmak, nem is voltunk soha, s részei sem vagyunk ilyesminek. Bár itt ez az európai birodalom, európai egyesült államok vagy mi, amit sehol olyan hévvel nem forszíroznak, mint nálunk. De hát ez létre sem fog jönni, s így felállíthat egy rekordot: azelőtt kimúlt, mielőtt megszületett volna. Ez az „új Európa”.
Harccal jön az új had. Vert helyzetből visszatér, de mennyire: a leninizmus! A marxizmus! Új szobrok hirdetik az eszmét, s talapzatukon fiatalok átszellemült tekintettel, vörös csillagos pólóban. Végre megvalósul Marx próféciája (ellentétes Leninével), hogy a világ legfejlettebb kapitalista államában kell győznie a proletariátus forradalmának, diktatúrájának, mert csak így terjesztheti ki hatalmát az egész bolygóra. Trockijnak szobrot, gyorsan, s nagyot! Lenin? Maradhat, mert annyi embert senki nem ölt, annyi boltot senki nem fosztott ki, annyi papot senki nem állíttatott falhoz, annyi lapos tévét még senki nem zabrált a kulákoktól, mint Ő. Ő, aki élt, él, és élni fog. Állj sorba a mauzóleumnál, és ereszkedj térdre, elvtárs.
Itt térdelnek Lenin előtt a Forma–1 versenyzői. Vagy ki előtt? Mi előtt térdepelnek? Nem tudják – mindjárt autóba ülnek –, ez bizonyos, de így kell tenniük. Térdelnek. Miért? Kiért? Fogalmuk sincs. A szerencsétlen finn, aki győzött, kiszállva az autójából, bénán térdel. Nem tudja, mit kell csinálni. Szabad állni? Örülni szabad? Térdel a gumik előtt. Aztán úgy tesz, mintha csak elfáradt volna, mert egy laza monacói gyerek – második lett Ferrarival – odalép, gratulál, s beszól, állj, már fel, te barom. Feláll. A monacói le sem térdelt. Aztán pezsgőznek, de Bottas nem tudja, szabad-e. A harmadik helyezett odavágja az üveget a talapzathoz, s már itt is a pezsgőeső. Hány millió dollár heti bér térdelt ott Ausztriában a mostani Forma–1 első futama előtt. Öten nem térdeltek le. Álltak. Mint néhány napja az a lány, egy futballmeccs előtt. Egyedül. Keze a szívén. A többi térdel. Talán csak nem a rasszizmus ellen térdelnek? Talán csak nem azok mellett állnak ki így, akik romhalmazzá változtatják Amerikát? Állítólag Hamilton ennek a terrorideológiának a pólójában feszít. Láttam a képeket Amerikából. Nehéz elhinni. Sokáig nem akartam megnézni sem. De aztán megtettem.
Semmi kétség: elszabadult ösztönvilág rasszizmusa tombol Amerikában és Európa néhány városában is. Ahol egy jobb autó már kiveri a biztosítékot. Ez még nem osztályharc, de ha sikerül ráaggatni a filozófusok, politikusok gúnyáját, az lesz. S ugyanolyan hamis lesz, mint 1917-ben Oroszországban, 1919-ben Magyarországon volt. Valakik majd hatalomra jutnak, s a Forma–1-es vidám cirkuszi akrobaták büszkén nevezhetik magukat „hasznos idiótáknak”. Élükön Hamiltonnal. (Aki a verseny közben kilöki az őt szabályosan megelőzni kívánót.) Rasszista egy előzés lett volna ez, igaz, Louis? Nem engedhetted.
Várom már, mikor kellene nekem is letérdelnem. Soha nem tettem. Még a templomban is olyan nehezen! Gőgös, inkább elesni vágyó térdemet azért szépen, váratlanul meghajlította az Isten. S neki, de csak neki a humanizmust is elhiszem. Halálmenet ez a mostani zsákmányos térdeplés, a szabad gondolat halálmenete. S majd jön a tarkólövés is. (Volt is már sok.) Szerencsémre eddig nem kellett „Szabad Nép”-félórán okoskodnom, nem kellett az életemért térden állva könyörögnöm, hódolnom, megalázkodnom. Önkritikát gyakorolnom. Van még erőm ellenállni. Dühömet kordában tudom tartani. Kiábrándultságomat kevésbé. Sereget kellett volna gyűjteni gondolatból, szóból és valóságosan is. S még nem késő. Sohasem késő.
Térden állva élni: ezt ajánlják, s mímelik reggeltől estig a szemünk láttára a stréberek. Az örök stréberek mai szükségtelen szerencsétlenjei. Térdelni az erkölcsön kívüliség előtt? Nyilatkozni. Megnyilvánulni. Valami agresszív rombolásért? Majmolásért. Végre most, nem is először, de most végre értsük már meg, hogy nem idomulnunk, csatlakoznunk kell a hanyatló világhoz, hanem csillagként megmutatkozni. Politikailag is, de pláne kulturális téren. Nem leszünk egyedül, s végül újra megelevenítjük az eltompult, elbutult, elfáradt – s megroggyant – világot. S milyen jó lesz akkor térdre ereszkedni, s csak megköszönni az életet, köszönni a napsugaras oltár előtt.
(A szerző történész)