Kiváltságok

A hozzáértők azt tartják, a vadászaton ismerszik meg, ki milyen ember valójában. Mindjárt itt egy példa. „Rákosi rengeteget vadászott – emlékezett Hegedűs András egykori miniszterelnök a pártfőtitkárra. Ez számomra mindig rémületes élmény volt. Rákosi ugyanis mindenre lőtt, ami megmozdult. Nem törődött vele, hogy nyúl vagy ember, ahol valami mozgott, oda lőtt. Nem volt veszélytelen a közelében vadászni.” Ha a második világháború utáni magyar elit szokásai kerülnek terítékre, a vadászat kiemelt szerepet kap. Gondoljunk csak 1963-ra, amikor egy politikai bizottsági határozat nyomán alakult meg az Egyetértés, Kádár János vadásztársasága.

A szocialista uralmi elit nagystílű, fényűző életmódjáról sokat kihámozott már az olvasóközönség, de a vadászünnep képsorai újra felidézik számomra azt a gátlástalan életvitelt, ami a kommunista vezetőket jellemezte. Hogy ne feledjük! Naivitás ugyanis azt hinni, hogy a vezető pártfunkcionáriusok úgy is éltek, ahogy hirdették: a hatalom a népé, és mindenki egyenlő arányban részesül a javakból. Frászt! A kiváltság csak az elitet illette! A kommunista hatalom átvétele után az elhagyott, majd elkobzott villákba ültek be – megszülettek a Rózsadombon, a Pasaréten a „káderdűlők” –, Balatonaligán nyaralóházakba költözhettek, és a kiutalt lakások számláit nem kellett kiegyenlíteniük. Hiánycikknek számító élelmiszerek – déligyümölcs, téliszalámi, borjúhús – álltak a rendelkezésükre a nekik fenntartott boltokban, a központi raktárakból pedig stílbútorokkal rendezhették be lakásaikat. Péter Gábor, az Államvédelmi Hatóság feje gátlástalanul odáig ment, hogy villát építtetett szeretőjének a budai hegyekben. A Bp. Honvéd futballcsapatának középcsatára mesélte el nekem, hogy amikor 1953-ban a klubhoz került és lakást kapott, elvitték egy raktárba, ahol kiválaszthatta a neki tetsző, másoktól elkobzott bútorokat. A kitelepítéskor csak a festmények mennyiségét jegyezték fel, s ha valakinek az egyik értékes műalkotásra fájt a foga, egyszerűen kicseréltette egy értéktelenre, de a mennyiségben nem volt differencia. És a festmények ma is a leszármazottak otthonát díszítik. A hatalmi reprezentáció másik fontos eszköze az automobil volt, amely az ígéretek ellenére a szocialista elit monopóliuma maradt. A kádári időkben a funkcionáriusok körében Mercedes-őrület tombolt. A nyugati termékek kultusza az 50-es években is dívott itthon – a csempésző futballisták örömére. A magyarországi prostitúció egyik terepét a 60-as évektől a luxusszállók jelentették, amit a káderek sem vetettek meg. A hazai etikettirodalom egy időben még a vezetés körében oly elterjedt bajuszviselet vagy a pecsétgyűrűk divatja ellen is fellépett. Az elitcsoporton belül nagy szerepe volt annak, hogy ki milyen magatartásmintát követ. Marosán György, aki gyakran hivatkozott arra, hogy a pártvezetésben a munkásosztályt képviseli, 1957-ben a győri színházban állítólag így kezdte a beszédét: „Stricik, kurvák, hölgyek, urak és elvtársak! Remélem, mindenkit megszólítottam, és nem sértettem meg.”

Keserű tapasztalat, hogy a szocialista elit magatartása és életvitele nem múlt el nyomtalanul, és bizonyos körökben a mai napig érezteti hatását. Érdemes lenne a hajdani elit rokoni és házassági (válási) kapcsolatait, összefonódásait feltérképezni. Alighanem meglepő dolgokra derülne fény.

(A szerző újságíró)