A német elnökség feladatai, lehetőségei és esélyei

Ellenben ha a történelmi léptékkel éppen csak felvillanó, ámde múló pillanatot elszalasztják, vagy éppen tévednek fontos teendőikben, akkor az általuk vezetetteket sokszor évtizedekig tartó kálváriára kárhoztatják.

Franciaországban a szabadkőművesek által feltüzelt III. Napóleon meg kívánta állítani a rohamléptekkel erősödő Poroszország növekvő hatalmát (a hagyományos szakrális monarchia erőssége nagyon ellene volt), ezért 1870-ben hadat üzent és támadott. (Talán azt gondolta, hogy zsebében hordozza híres nagybátyja hadviselési talentumát.)

A francia császár vágyának, hogy a poroszokat legyőzze, az lett a vége, hogy Franciaország térdre rogyott, még maga a császár is fogságba esett. A III. Napóleon által elgondolt kegyelmi pillanatból rémálom lett. A poroszok azonban megütötték a főnyereményt, nekik ez nem várt kegyelmi pillanat volt, és 1871-ben éppen a dicső francia királyok rezidenciájában, Versailles-ban kiálthatták ki a német területek egyesülését, a birodalmi létet szimbolizáló császárságot, élén a porosz királyból birodalmi császárrá koronázott I. Vilmossal és a modern kori Németország létrejöttét, több mint két évszázad hányattatás után.

Egy dolog a célok kimondása és a hozzá tartozó szimbólumrendszer (császárság) „megteremtése”, de amíg a dolgok érdemben is megtörténnek, az sok fáradságba kerül. Bismarck kancellár is évtizedig küzdött a megvalósulásért, az egységes és modern hadseregért, a szolid társadalombiztosítási rendszerért, a központi bankért (Reichsbank). Nem túlzás azt állítani, hogy az Európai Unió népei ma, hasonlóan a hajdani a németekhez, sorsfordító időket élnek. A kérdés a megerősödés vagy a végpusztulás felé vezető agónia folytatása. Az azonban biztos, hogy ahogyan az 1870–71-es évek történései évtizedekre meghatározták Európa sorsát, úgy ma sem lesz másképpen. Akkor két német férfit – I. Vilmos porosz királyt és kancellárját, Bismarckot –, ma pedig két német hölgyet – Angela Merkel német kancellárt és Ursula von der Leyent, az Euró­pai Bizottság elnökét – kínálta meg a sors – igaz, kéretlenül – a kikerülhetetlen kegyelmi pillanat varázsával. Azzal, hogy július 1-jétől az unió elnöki teendőit a legnépesebb és legerősebb állam, Németország látja el.

Ha van feladatuk, amit el kellene végez­niük, az még a hajdani Németországot építők feladatainál is nehezebb. Több nemzet, több nyelv, vallási felekezet és ateisták kultúráját képviselő hatalmas, sokszínű konglomerátumról van szó. A megoldandó feladatok sora is nagyon hosszú. Mindenekelőtt már kész kellene hogy legyen a jövő évtől induló hétéves költségvetés, ám a munkák érdemben még el sem kezdődtek. Egyes fukar (szerintük takarékos) országok a befizetés mértékét nem növelni, hanem csökkenteni akarják a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) 1,1 százalékáról egy százalékra.

Vita folyik a kiadások szerkezetéről is. A tradicionális fejezetek (agrárpolitika és kohézió) kevesebb forrást kapnának, míg a globalista érdekeltségű elemek fajsúlyosan megjelennének a kiadások között. Utóbbiba a migránsügy és az ugyancsak a köreikbe tartozó, civilnek álcázott, de globalista politikai célokat követő lerakatok finanszírozása is beletartozik. A költségvetés legvitatottabb kérdése, hogy a kifizetéseket a brüsszeli körök demokráciakritériumokhoz, illetve azok betartásához kötnék – miközben folyamatosan kettős mércét alkalmaznak. Mindezek tetejében dúl a Covid–19-járvány, az egyes tagországokban változó intenzitással, de a megnyugtató megoldást jelentő vakcina még sehol sincs.

Ez a bizonytalanság az országonkénti gazdasági mélyrepülés mértékének megbecsülését is rendkívül megnehezíti. A tagországok gazdaságainak talpra állítását azonban azonnal meg kell indítani, mert ennek hiányában a bizonytalanság a teljes hétéves ciklust alááshatja. Ha a vírus megfékezésében az unió semmilyen hatékony lépést nem volt képes tenni, akkor legalább a helyreállításban kellene jeleskednie.

Azon túl, hogy a vírus az amúgy is nagyon eladósodott tagországok adóssággondjait tovább növelte, nem lehet megfeledkezni arról sem, hogy a 2004 és 2007 között az unióba felvett országok felzárkóztatása távolról sem teljes, és arról sem, hogy a járvány ezeket az országokat is sújtja. Ezért a 750 milliárd eurónyi közös felelősségvállalással felveendő piaci hitelből keletkeztetett összegek visszafizetendő és támogatási összegként történő országonkénti leosztásában mindkét szempontnak érvényesülnie kell.

A német elnökségnek nem lesz olyan szerencséje, hogy a neuralgikus politikai témákat az asztal alá söpörje. Sürgős választ kell adnia arra, hogy az éppen Angela Merkel által kezdeményezett Willkommenskulturt felváltja-e az az elv, hogy a segítséget oda kell vinni, ahol baj van, nem a bajt az unióba cipelni. Ennek egyenes folyománya, hogy a már itt lévő illegális migránsok szétosztását tovább kell-e erőltetni, vagy inkább a hazatelepítésüket ösztönözni. Tekintettel arra, hogy a migrációs nyomás a következő években várhatóan nem enyhül, hanem erősödik, szükség lesz egy erős állásfoglalásra a schengeni határvédelem ügyében. Végleg el kell dönteni, hogy a határokon azért vannak-e az őrzők, hogy a migrációt menedzseljék, vagy azért, hogy megvédjék a határokat a jogosulatlan betolakodókkal szemben. Nyitott kérdés, hogy a német elnökség a még több nyílt társadalmat építő jogi építkezésnek, vagy éppen ezek útjai lezárásának nyitja meg az utat.

A német elnökség lehetséges problémamegoldó hatékonyságát ismeg kell vizsgálni Németország szemszögéből is. A CDU-tag Hans-Georg Maaßen, akit a titkosszolgálat éléről éppen Merkel menesztett, a migrációval kapcsolatos őszinte megnyilvánulásai miatt, a nagy nyilvánosság előtt nemrég jelentette ki, hogy a CDU konzervatív fordulata nélkül nincs megoldás. Ennek viszont egyelőre semmi jele. Az új CDU-elnök megválasztása várat magára, viszont jövőre Németországban is parlamenti választás lesz. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy Németország az euróövezet nagy nyertese, a pénz neki végig kellően gyenge volt, hogy áruival a többi tagországot elárassza, a többieknek (főként a délieknek) pedig túl erős, hogy ezt ellensúlyozhatták volna. És most a turizmus is, amivel egy kicsit lélegzethez jutottak volna, éppen haldoklik.

A 750 milliárd eurós gazdaság-helyreállítási forrás ezt a helyzetet ellensúlyozná azzal, hogy a majdani visszafizetés fő terhét éppen Németországnak kellene vállalnia, ami a német államadóssági terheket és a GDP-hez viszonyított arányokat is nagyságrenddel dobja meg. Melyik ujjába harapjon akkor a német kancellár? Hogyan lehet ezt a „politikailag korrekt” európai értékárut a német belpolitikai piacon eladni? Mekkora esélye van a kancellárnak arra, hogy a takarékosok (fukarok) csoportját ne csak annak szükségéről győzze meg, hogy emelni kell a befizetési százalékokat, hanem arról is, hogy ők is vállaljanak nagyobb részt a hitelek visszafizetéséből. Meddig lehet még azt a dupla fenekű politikát játszani, hogy a V4-csoport országait (főként minket és a lengyeleket) sorozatosan kancellári dorgálások érik, miközben a német gazdaság a térségben rohamtempóban növeli érdekeltségeit. Vajon tud-e az unió változtatni haragos-durcás álláspontján a stratégiai helyeken? Lehetséges, hogy ez bekövetkezik az Egyesült Államokkal, Kínával vagy Izraellel kapcsolatban?

Teendője a hölgyduó másik tagjának, Ursula von der Leyennek is lenne bőven. El kellene kezdenie söprögetni a saját háza táján. Meg kellene állítania és ki kellene söprűznie az Európai Bizottság főbiztosait és a főigazgatókat (no meg a szakmai előkészítőket) napi gyakorisággal látogató globalista lobbistákat, akik előszeretettel érzékenyítgetik és motiválják őket. Nem kérdés, hogy milyen célok mentén.

Térjünk vissza a történelmi párhuzamra. Bismarcknak is több évbe tellett, míg politikai vízióját megvalósította, noha a kegyelmi pillanatot az élet a lába elé helyezte, csak le kellett érte hajolnia. Az Európai Unió azonban tragikus helyzetben van. Világpiaci szinten nagy a lemaradása, komoly vívmányait, mint például a határok védelmét feladta, népessége fogy és öregszik, testidegen szellemi áramlatoknak ad teret, és még ösztönözi is azokat, cselekedeteit nem az európai polgárok igényeire méretezi, hanem a globalista igények kiszolgálójává alacsonyodott.

A kérdés, hogy a német elnökség úrrá tud-e lenni a problémákon, és képes lesz-e a közösségnek új lendületet adni, inkább elméleti felvetés, és szándékoltan is inkább álnaiv, mint gyakorlati. De tudjuk, a remény hal meg utoljára, bár ennek a pillanatnyi esélye akkora, mint vak egéré a macska házában a túlélésre – aligha lesz a két német politikusból Bismarckhoz fogható sikerek kovácsa. Én már azzal is beérném, ha több kérdésben meg tudnák fordítani a szakadék felé rohanó kocsi rúdját, ha következetesek lennének az azonos mércék alkalmazásában, ha Európát továbbra is az európai népek elidegeníthetetlen otthonaként kezelnék, és kiállnának kultúránk alapja, a kereszténység ügye mellett.

Akkor talán ismét hegymenet követ­kezhetne.

(A szerző közgazdász)