Múltégető idők

Ez történt vagy talán történik, mert a jó székelyek nem nyugszanak, még harcolnak. Még bíznak a jogban, igazságban, legalább magukban biztosan. Mi itt bent is kevesen vagyunk már, akik bízunk még magunkban, valakiben. Sokszor előfordul bizony, hogy a jogban, igazságban sem. Mintha a jogot is elcsatolni akarnák tőlünk s úgy általában mindenkitől a messzi, jól táplált bürokraták. Elcsatolnák a jogot az igazságtól. „Európához” – mondják, pedig hát csak magukhoz vonzanák. Európai Bíróság, Európai Ügyészség. Igen. Vannak, akik elcsatolnák a fővárosunkat is, közvetlenül az Európai Unióhoz vagy Brüsszelhez, mint egy provin­ciát, külvárost. S akad, aki elcsatolná az egész országot – tőlünk. El a nagy semmihez, a határtalanhoz, végtelenhez.

Miért ez a mostani elcsatolási láz? Pénzért. Meg persze hatalomért, megalázásért, erőfitogtatásért, precedensért. Mindig így volt, most is így van. Régóta csatolnak ide-oda mindent és mindenkor ezen a világon. Megtörtént már egész országrészekkel is. És nem csak Trianonban. Hiszen 1848-ban és 1867-ben is az volt a jelszó: Unió Erdéllyel, Délvidékkel. Szép egység Horvátországgal. Mert Bécs már előbb elcsatolta ezeket is tőlünk. Aztán jöttek a „trianoni bölcsek”. Ami egész volt, és szép lehetett volna, ha hagyják fejlődni és beteljesülni, szétcsatoltatott. Még az Osztrák–Magyar Monarchia is. Ezer szilánkba tört és töredezik ma is ez a jobb sorsra érdemes vidék. Elcsatolták a Békás-szorost.

Így van ez, ha elvonják az együtt élő nemzetektől a tiszteletet, megbecsülést. Persze mi is lehettünk volna okosabbak, pedig de sok okos ember volt itt akkor is. Valahogyan mégse sikerült elhárítani a bajt, az árulást. A Kárpát-medencében, a Duna-vidéken, Európában meg a világban sem. Szeretném, nagyon szeretném hinni, hogy ebben a nagyon megszenvedett beszorított, zsugorított Magyarországban mi már okosabbak vagyunk – a szenvedés jussán vagyunk okosabbak –, de még mindig nem merem. Nem tehetem, mert nagy még a sötétség, és nagy a meddő éhség. S megjelent itt is a gyilkos megbélyegzés.

Nem éhe a szépnek és nem is a kenyérnek. Éhe a pénznek és éhe a meg nem érdemelt hírnévnek. Mert a hírnév ma már az igazi valuta, s – mennyien hiszik – a hatalom. S mintha kijegecesedett volna itt a régi ideológiákból, reflexekből, a régi módszerekből egy új generáció, amely mélyebbre merészkedik – azaz süllyed –, mélyebbre, mint a már megismert mélységek. Nekik Dzserdzsinszkij és Szamuely puhányok – emberek ők, talán megtévedtek, de nem nagyon –, Berija és Péter Gábor tragikus hősök, Rákosi meg valahogyan a „legnépszerűbb” magyar emberből egyszer csak a „legnépszerűtlenebb” lett. Hogyan történhetett ez? – merengenek nagy komolyan? Ők ezt tudományosan kutatják. Lám ez a Rákosi Mátyás, milyen nagyszerű gondolatai voltak! És ez a Lenin és az a Marx! Oh, az osztályharc! Ne feledjük: a szobordöntögetés szoborállítással kezdődött: Marxéval és Leninével. Megvárjuk a nagy Generalisszimusz emlékművét is? Itt egy nagy „humanista” a Kossuth rádióban majdnem sírva mondja, hogy a rendszerváltoztatáskor ledöntötték Lenin szobrait. A másik „humanista” a Turult már döntené is le. Egyelőre csak ezt, de vannak még ötletei.

Ízlések és pofonok – gondolja a cinikus. Csak közben kimaradt a lényeg, s ezt már soha meg nem magyarázhatjuk azoknak, akik megint elcsatolnák tőlünk a szabad életet. Magyarázni magyarázhatjuk, de nem érdekli őket, s ami rosszabb, meg sem érthetik. Következtetéseik, módszereik, programjuk nem más, mint Marx és Lenin öröksége: az embertelenség. A kizárólagosság. A szónak szép összetett értelmében az első koncentrációs tábortól a „kollektíva előtti önkéntes önkritikán” át a most térdeplő álszent sportolókig. Mi maradt ki? Az etikai magatartás. Az összeesküvés, amit mi az etika, a szitáló erkölcs nevében szőttünk, s amibe belebukott minden átkozott ideológia ezen a földön. Nem neveztük „etikának”, meg sem fogalmaztuk. Programmá, ideológiává a legkevésbé sem gyúrtuk. Csak volt valami ilyen ízlésünk. Vajon ezt a mostani magalázó, megbélyegző, önsorsrontó ideológiát lesz erőnk legyűrni?

Minden könyv igazolta az etikai összeesküvésünk jogosságát. Az is, amely pontosan ellenünkre szólt. Olvastuk őket. Előítélet nélkül. Kíváncsisággal. Egyetlenegy könyvet sem tiltottunk volna be, „zároltunk volna”, helyeztük volna tiltó listára, csonkítottunk volna meg, cenzúráztunk volna. Megalkottuk a véleményünket. Akkoriban sok tiltott és elérhetetlen könyv volt. A tiltottak nem feltétlenül képviselték a mi értékeinket, s az elérhetetlenek sem. Mint ahogy a kötelezővé tettek sem voltak mind értéktelenek. Ezt mi akartuk eldönteni. Egyetlen könyvet sem láttunk volna szívesen a máglyán. Ez csak ösztön volt. Etika. Kolosváry-Borcsa Mihályt ugyanúgy megvetettük, mint Révai Józsefet. Nem féltünk Hitlertől (sok könyvet nem írt, amit megírt, azt is megbánta), sem Lenintől, Sztálintól, Marxtól. (Ők viszont igen termékenyek voltak.) Nem féltünk Spinozától, Nietzschétől, Darwintól, még kevésbé Masaryktól, Lukács Györgytől, Marcusétől. És a sok epigontól – sajtóosztályi felhatalmazással tetszelgő – „eminenstől”. Voltak itt sokkal veszélyesebb valódi írástudók.

Most eszelős megbélyegzés folyik. S megalázkodás. Hatalmas máglyákban lángolnak a gondolatok, a vélemények, a könyvek, a filmek, a versek. De még melegedni sem lehet mellettük, fagyos lehelet árad mindenütt, s legfeljebb a bolondok térdepelnek körben, megbűvölten. Máglyák égnek Amerikában és Európában. És mennyi könyv égett már el Ázsiában! Vagy csak éppen a bolondok számára meggyújtott szénaboglyák lángolnak? S csak félelemből térdepelnek itt is, ott is a gyáva emberek? Mi lesz, ha nem térdelnek le? Jön a fekete autó? Önkritika, vagy mindjárt egy hideg penge a bordák közé? Lehet, hogy ez is csak szemfényvesztés, s hamar kifújja a szél a fojtogató füstöt a völgyekből. Félek, hogy többről van szó. Köhögünk, finom levegő után kapkodunk, s míg arra várunk, hogy a friss szellő kifújja fejünkből a füstös dühöt, közben elcsatolják tőlünk a madár röptét, az égből hozzánk hajoló felhőket. A szabad véleményt.

Volt nekünk egy összeesküvésünk, a saját vélemény kiváltsága. Nem mondtuk ki mindig és mindenkor. Nem készültünk hősi életre, mártíromságra. Figyeltek, és mi is figyeltünk. Tudtuk, hogy figyelnek, de ők is tudták, hogy mi figyeljük őket. Ma más a helyzet. Vagy mégsem? Mintha itt valakik megint csak a „mi”-ben meg „ők”-ben lennének képesek gondolkodni.
S most ezt látják a „fejlett Nyugatról” is. Nem elzárkózás ez, nem elszakadás, inkább elszakítás. Láttam, hogyan szakítják el tőlem a barátaimat. Nem is baj ez, nem lenne nagy baj, ha csak másként látnánk. Van ez így. De megkérdezném tőlük: azért mi még egy csapat vagyunk? Egy nemzet? Azért mi még egy színvonal alá nem süllyedünk? Az egykori etikai összeesküvésünkhöz, legalább az emberi, művészi, tudományos színvonalához hűek maradtunk? Vagy minden, minden csak csörömpölés? A megkeményedett, megtáborosodott, megkeseredett kéreg alatt van még öröm, van még élet?

Elcsatolták tőlünk száz éve az igazságot, a jövőt, s mi még mindig hiszünk az igazságban és a jövőben. Művészetben, minőségben, műveltségben. Magunkban. A mostani gondolatégető időkben is. Múltégető – azaz jövőt pusztító – időkben is. Igaz, sokan érezzük úgy, hogy baj van: a múltat is elvennék, a jövőt is. Nem gondoltuk, hogy ez újra megtörténhet, hogy újra megpróbálják. Kicsit tanácstalanok vagyunk. Nem akarunk ezerféle, folytonos erőszakot. Nem akarunk ezerféle, folytonos megbélyegzést. Megalázkodást. Ellenállunk. Akik ebből akarnak élni, most dörzsölik a tenyerüket. De aki e mellé áll, művész vagy tanár, tudós és médiamadár, tudnia kell: ez az igazi emberárulás. Lecsatolja magát a szabadságról, aki csatlakozik e hadhoz, s nem menti fel a határtalan és végtelen iránti vágyakozás sem.

(A szerző történész)