Szerencsés Károly

Vélemény és vita

A kőfalak leomlanak

Emberekkel is beszéltem, közéjük vegyültem, s nem tudtam, ki a bűnös és ki az áldozat

Úgy lehetett, hogy egy alacsony fal előtti padon ültem, és az elnyúlt távolba néztem. Néztem a tájat, az enyhe szellőben hullámzó rétet, a vihar cibálta fákat, a furcsa alakzatokat öltő felhőket, s néztem az embereket is. Őket is az elrejtő ködök távolában. Semmi nem választott el a tájtól, az emberektől, mégis, mintha nem is a tájban éltem volna, s nem is az emberek között. El-elcsavarogtam pedig a réten, a dombok, hegyek között, tengerek felett szálltam, néha a viharba is bemerészkedtem, bőrig áztam, sűrű esőben futottam, ha futni kellett, s mégis majdnem megfulladtam fia­talon, nagyon fiatalon. Emberekkel is beszéltem néha, bátortalanul közéjük vegyültem, s nem tudtam, ki a bűnös és ki az áldozat. S hogy engem minek néznek, s mire szánnak. Akkoriban – csaknem fél évszázada –, mennyire vágytam arra, hogy valaki leüljön mellém erre a padra! Hogy idetelepedjen. Nem is kell szólnia, rám se néznie, csak együtt lennie velem, ezen a padon itt, az alacsony kőfal előtt. Nyíló női lélekre és biztos baráti szívre vártam. Hogy együtt népesítsük be a szemközti üres mezőt tündérekkel, nagyurakkal, sereges hangzavarral, harmóniával. Az Istenre is vártam, s kicsit reméltem, hogy itt is ül mellettem.

Úgy lehetett, hogy én csak ültem az alacsony fal előtt, s merengtem egyedül, de a fal mögötti kövezett úton sokszor megálltak az emberek, s én hallottam mit beszélnek. S talán azt is, mit gondolnak. Gyanútlanok voltak, azt hitték, nincs a közelben senki, s én nem is mozdultam, nem neszeztem, nehogy elriasszam őket. Kilesni vágytam talán szándékaikat? Vagy csak szemérem munkált bennem, nem tudom. Mozdulatlan néztem a tájat – éppen hold ragyogott fel –, s hallgattam szerelmeseket, szerelmet mímelőket, szerelmet árulókat és elárulókat, riadt és kéjes sikolyokat. Úgy örültem, hogy a friss zápor elkergeti őket, örültem, és megszakadt a szívem. Mert tudtam, éreztem, hogy magam is bűnös és áldozat leszek e téren, ha egyedül maradok ezen a padon. Ha csak néha huppan le egy lány, vagy én csalom ide, rövid időre, mindig csak rövid időre. Akkoriban kétségbeesés gyötört emiatt, s aztán hogyan ültél le ide mellém, szerelmem? Hogyan is történt? S hogyan mentél el? S én akkor sem mertem megkérdezni: mi történt, Uram? Féltem, hogy szemrehányást teszek vagy hálát adok. A halálért mi jár? S ha nem is ülsz itt?

Úgy lehetett, hogy túl sokáig ültem azon a kényelmes fapadon az alacsony kőfal előtt. S valahogyan a felhőkről, a szelekről, a fényekről, mindenféle vibrálásról a fal mögötti hangok, érzések, szándékok, remények összegyűltek, s mintha egy égi csúszdáról szállnának: felvillantak bennem. Hallottam nagyszüleim suttogását: hová dugták az élelmet, ruhát, gyufát, tüzet, gyereket, könyvet, amikor jött az örök sarcos sereg vagy csak a furfangos finánc. Nem sejtették, hogy a fal mögött ott ülök, és értek mindent. Mindent értettem is, holott semmit nem tudtam. Csak ott ültem a padon. S ma már tudom is, mitől féltették a termést – föld vérüket –, álmuk miért volt telve véghetetlen félelmekkel és elbújt erővel. Suttogtak a fal mögött, s én hallottam. Ma is hallom. Mert azon a földön ma is az én véreim dolgoznak. Még ma is. S velük kémlelem az eget: lesz már eső végre, elkerül a fagy? Agyontapossa a felhőszakadás a búzát? Éjjel Gábor leül ide mellém, s felnézünk fürkészőn az égre.

Úgy lehet, hogy még mindig itt ülök ezen a padon az alacsony kőfal előtt. Az oszlopokra felkúszott vadszőlő egyre jobban elrejt. Tompa, fenyegető, vészjósló morajlást hallok. A madarak elhallgattak. El is tűntek. A fal mögül furcsa hangok búgnak. Nem értem őket. Most jó lenne nem egyedül ülni itt. Milyen jó lenne! De hiszen én tehetek róla, hogy magam vagyok. S ha nem én, hát Ő, akinek itt lenne a helye. Szemben a táj hirtelen meredek hegyoldallá változik. Gyönyörű, mélyzöld fű borítja, fák, galléros bokrok, s fent várfalak, tornyok. Egy kiszögellésen Mária a kis Jézussal. Itt közel törökös rózsafák sora, oldalt angolosan formára nyírt örökzöldek. Valami ünnepély lehet ez. A természet fényes bálja. Zene is szól, hallom jól. Régi dalok. A királyi madárról. S itt jobbról, hirtelen megindul a tömeg, kitárul a kapu, és ezernyi fiatal a színpad felé siet. Vidámak, felszabadultak. Nem is látnak. Hogy mennyi kínt bírtam el, nem kérdi senki, s hogy volt-e ennek értelme? A fal mögül megint a suttogás. S már itt szemben is: a hegyoldalban, mintha valami rém rezegne, reszketne. „Hadd maradjak, oh, egyedül.”

Még mindig itt ülök a padon. Hűvös van, szakadt zakóm összehúzom. S a fal mögül már hallom is a fojtott szavakat, a suttogást. Valami szemfényvesztésre készülnek, egy rekedt hang jelszavakat diktál, s mások is néha közbesúgnak kopott karneváli jeleket. Egyenlőség – függetlenség –, szolidaritás, föld, béke, szeretet – kenyeret! –, munka, türelem, szabadság, tolerancia. „Menjetek, kezdjétek” – hallom egy érces hang pattogó utasítását. A lépések zaja távolodik, de valahogyan érzem, hogy néhányan még állnak a fal mögött. Figyelek. Már nem beszélnek, de lélegzetük szinte mámoros. Feszengek, amióta ezek itt vannak. Aztán megint pattogó szavak: kötél, kötél, golyó, életfogytiglan, nyaktiló, golyó, kötél, munkatábor, tábor, tábor. Lehunyom a szemem ijedten, mintha elbújnék. Csak hosszú idő után nyitom ki újra, amikor már nem érzem tarkómon a lélegzetüket. A táj megfagyott. A távolban végeláthatatlan, vakító fehér hómezők, az égen zúzmara-üstökösök, a hóban rongyokba burkolódzott emberek vonszolják magukat. Itt a rózsafák talpig zúzmarásak, s az egész táj előtt az áttetsző fagyfüggöny legördült. Meddig marad?

Lassan felenged a fagy, áldott napsugár simogat, megelevenedik a táj. Győz a fagyon, jégen az öröm. Minden élőlény megmozdul, élelemért, fényért, utódért mozdul, hadseregnyi bogár, madár száll, a szemembe repül egy katicabogár. Csak én nem mozdulok. Talán már nem is tudok. Túl régóta ülök itt a padon. Még várom, hogy jöjjön, akinek jönnie kell, s végre telepedjen ide mellém. Vagy néma villám roppantson meg – későn érkező hangjába már az én széthasadó fájdalmam is vegyüljön –, dőljenek rám az oszlopok s a múzsák szobrai is, úgyis agyonnyomnak már! De nem történik semmi, egyetlen mozdulatot észlelek csupán: talán egy kedves intés, talán lenéző legyintés.

A kőfal mögött valakik megállnak. Babrálnak, sziszegnek, gilisztásan, nyálkásan tekeregnek, kígyósan gyűrűznek. Vajon mire készülnek? Mit akarhatnak még? Hiszen minden az övék. Én már nekik adtam a nagy öntudatot, folytonos acsarkodásukra csak legyintettem, nagy „előmeneteleikre” ügyet se vetettem, kicsinyes harcaikba még egy kicsi szörnyetegnek sem jelentkeztem. Remete nem voltam, de szabad és boldog, míg itt ültél velem, szerelmem, igen. Hát ez lehet az oka a folytonos rángásoknak itt a fal mögött. Szabadok is szeretnétek lenni! S boldogok. De nem lehet! Mindennek ára van. Csaltatok! S most még nagyobb bajban vagytok, mert sem a szabadságot, sem a boldogságot nem vehetitek el tőlem. Egyszerű az oka: nincs már nekem sem.

Talán minden örökséges, rajongó ember, aki él ezen a földön, ült már ezen a padon élete folyamán. Látjuk magunk előtt a világot a maga Teremtőhöz visszaszálló valóságában – benne az embert, s magunkat is –, s halljuk, érezzük a fal mögötti sustorgásokat is. Mennyi félelem és mennyi összeesküvés, mennyi vágy és mennyi gyilkos indulat hallatszott onnan az évszázadok alatt. Mennyi ideges megszállottság és aranyos remény. Bárhogyan is van, vigyázzunk, sohase jó, ha csak hangfoszlányokat értünk a megfogalmazódott gondolatokból, akaratokból, tervekből. Félre is érthetjük azokat, vagy lebecsülhetjük őket, esetleg meg sem halljuk. S nagyon meglepődhetünk, ha a fal mögött riadót fújnak, s a sors-hazardőrök sunyin előbújnak.

Elfáradtam. Megint nem ült le mellém senki, felállok hát, elsétálok, s mellettem kecses sorban, kegyesen meghajolnak a véres bazsarózsák. A fal mögé nem nézek, várnak az árnyak fenn az égen s lenn a földben. S még mindig hiszem, hogy a kőfalak leomlanak.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Hit nélkül

ĀFricska. Mert ők, a baloldalon tíz esztendeje abban élnek, hogy minden, ami jó, az rossz, ami épül, az felesleges, ami a jövőnek szól, az a múltba réved, amiben valaki hisz, az álszentség

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

A kísértet visszatér

ĀMi, magyarok megtanultuk, hogy az igazat, szépet és jót szétdobáló, leromboló gonosz erőknek úgy állhatunk ellen, ha ismerjük s tiszteljük közös múltunkat, megvédjük és megőrizzük nemzeti kulturális örökségünket, identitásunkat és összetartozásunkat

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom