Az elnök hatalma és korlátai

Napjainkban, amikor az Egyesült Államokban rég nem látott tömeges nagyvárosi rendbontásokat tapasztalunk hetek óta, nagyon csodálkozunk, hogy a szemünkben kiemelkedő felhatalmazással rendelkező – egyébként más ügyekben rendkívül aktív – amerikai elnök szinte tétlen, nem teremt rendet. Nem látunk az utcákon a tomboló, rongáló, szobordöntögető a közrendet súlyosan veszélyeztető tömegeket megfékező rendőri egységeket, lovasrohamot sem vezényel senki, de még egy árva vízágyú sem látható az egyébként lehangoló képsorokon.

Vannak viszont a vandálok előtt térdepelő rendőrök, őket támogató hollywoodi sztárok, polgármesterek, balliberális politikusok. Mindez az amerikai gyakorlat szembeállítható a „kifogástalanul demokratikus” Franciaországgal és az országot irányító, ugyancsak komoly felhatalmazással rendelkező Macron elnökkel. Ő határozott paranccsal – amit végre is hajtottak – küldte a rendőröket a sárgamellényesek megfékezésére nemrég hetekig. Brüsszelben is katonai fegyveres járőrök cirkálnak időnként, ha nagyobb zavar van.

Mi akkor itt a nagy különbség egyes mintademokráciákban elnök és elnök között, kinek meddig terjed a hatalma? Mindenkinek van hatalma a rendzavarások ellen, csak éppen az amerikai elnöknek nincs? (Gyurcsány 2006 októberében úgy érezte, neki minden brutalitásra volt felhatalmazása, és ezt a meg­győződését máig nem tartja sem szükségesnek, de időszerűnek sem revideálni.)

A kérdést akkor tudjuk érdemben megválaszolni, ha megértjük, hogy az Egyesült Államokat a mi szemünkben, akik rajta kívül élnek, miként láttatják, és miként is működik az amerikai állam és benne az elnök valójában. Ez az évtizedekig homályban tartott kettősség nyerhet hirtelen megvilágítást a Trump-korszak beköszöntével. Az Egyesült Államok ötven szövetségi tagállamból áll. Az egyes tagállamok, élükön kormányzókkal, önálló államszervezettel rendelkeznek, külön bevételi forrásokra (adók) támaszkodnak, de a működésükhöz szükséges költségeiket is fedezniük kell. Oktatás, népegészségügy, igazságügy, sőt az életbiztosításokért és a kis bankok veszteségeiért történő helytállás, és értelem szerint a rendfenntartás is tagállami hatáskör. Szinte minden, a külügy és a hadsereg ügyein kívül. Vannak képviselőik, szenátoraik, komplett törvényhozásuk. Egyes esetekben még a törvények is államonként eltérnek, például van, ahol megtartották, van ahol régen eltörölték a halálbüntetést. A tagállamok magas rangú tisztségviselőit is választják, így kerülnek kormányzói, polgármesteri székbe a pártok (gyakorlatilag csak a demokrata és a republikánus) emberei.

A nagyvárosok (jelenleg az ötven legnagyobból harmincöt demokrata vezetésű, beleértve az öt legnagyobbat) saját önkormányzatukon belüli rendőrséggel rendelkeznek (metropolitan police), a testületnek a parancs, a kinevezések és pénz is a polgármestertől jön. A zenész is annak a nótáját húzza, aki fizet érte, így vannak ezzel a rendőrök is. Fontos azonban, hogy tomboló-romboló események kizárólag a demokraták által irányított városokban vannak. Csak ott merült fel a rendőrség feloszlatásának vagy költségei jelentős csökkentésének ötlete.

Létezik még egy, ugyancsak tagállami szinten szervezett (és fizetett) hatalmas létszámú csapaterő, a Nemzeti Gárda, ami a szövetségi fegyveres erők (szárazföldi- és légierő, flotta) tartalékosainak felel meg. Ők alapvetően szintén a kormányzók parancsára mozdulnak, és javadalmazásuk, egyéb költségeik is a tagállamok költségvetéseiből származnak. (Természeti katasztrófák esetén gyakran hallhatjuk, hogy a kormányzók mozgósítják őket.) Az elnök is dönthet bevetésükről, de ebben az esetben a teljes költség a szövetségi kasszát terheli, és csak külföldi bevetésekről lehet szó.

A Nemzeti Gárda félkatonai szervezet, tagjai zöme leszerelt katona, és civilként dolgozik, csak egy törzs van állandóan állományban.

Kivételt csak a főváros, Washington képez. Itt az elnök jogosult a gárdának parancsot adni bevetésre. Meg is tette, amikor a vandálok már magát a Fehér Ház biztonságát veszélyeztették, de természetesen a gárdát később Washington utcái­ról visszarendelte. (Ennek ellenére kiérdemelte a „mozgalmaktól” a „megtisztelő” diktátori jelzőt.) Egy másik testület, a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) csak szövetségi ügyeket érintő ügyekben nyomozhat, számottevő csapaterővel amúgy sem rendelkezik, ha ilyenre szüksége van, a feladatokat a helyi rendőrségek végzik el. A Központi Hírszerző Ügynökségnek (CIA) pedig csak külföldön történő hírszerzésre van felhatalmazása.

A szabályokon a G. W. Bush által 2001 után kezdeményezett hazafias törvény sem segített, mert Trump nem szándékozik ítélet nélkül kilövetni állampolgárokat, pedig az érvényes jog alapján megtehetné. Ha mindent egybevetünk, az amerikai elnöknek a belső rend fenntartásához nagyon kicsi az eszközrendszere, ha ezt egyáltalán rendszernek vagy eszközöknek lehet nevezni. Most jött el az ideje, hogy a gyanútlan és az amerikai elnök hatalmasságában mélyen hívő olvasó felhorkanjon, hogy akkor mi a fenének tart az Egyesült Államok évi hét-nyolcszáz milliárd dollár hivatalos szövetségi költségvetési forrást felemésztő hadsereget, ha még rendteremtésre sem lehet használni? Hiszen ez Európa több országában – egyébként jogilag pontosan körülírt, korlátozott módon – lehetséges (hazánkban is). Ahogy mondani szokták, itt ugrik a majom a vízbe. Amerikában ez az elnöknek nem lehetséges. Hiába ő a sereg főparancsnoka, és parancsainak eleget is tesznek, ha a bevetés külföldön történik, akár órákon belül, és nincs semmi teketória, parlament meg minden efféle demokratikus elhúzódó procedúra. Méregdrága légihíd létesül kontinensek között, akár egy tucat repülőgép-anyahajó jelenik meg a tengereken vagy száll partra a tengerészgyalogság. A költség az amerikai adófizetőé, a haszon a pénzvilág uraié, a dicsőség a békét teremtő elnöké.

Bizonyos esetekben elég, ha a Ház kap egy ex. Post, azaz utólagos tájékoztatást. Emlékezzünk Irakra vagy éppen a volt Jugoszlávia bombázására.

Itt válik látványosan ketté a nemzetállami Amerika és a világhatalmi Amerika, a megválasztott elnök erőtlen nemzeti és rendkívül erős nemzetközi rendteremtő hatásköre. Belül a bajok elhárítására nincs elegendő tere, de külföldön minden elképzelhetőnél nagyobb hatalommal rendelkező politikus és hadvezér. George W. Bush egy Let’s góval adott „parancsot” az Irak elleni hadműveletre, amire nélküle is elkészültek már. Ő csak olyan volt itt, mint ­huszártiszt kardján a bojt, semmi haszna, de röhejes, ha hiányzik róla.

Mi és a más kívülállók inkább ezt láttuk, látták az elmúlt évtizedekben az amerikai elnökökből. Hogy miért nem került ez a rejtély eddig napvilágra, az egyszerűen megválaszolható. Azok az elnökök, akik ebből a sorból időnként a kilépést megkísérelték, általában rosszul jártak, mint John F. Kennedy, aki állami ellenőrzés alá kívánta vonni a pénzvilághatalom fegyverét, a dollárt és szentélyét, a Federal Reserve Systeme-t (Fed).

Elnökök hosszú sora viszont a világhatalom Amerika elnöke volt, a magán központi bankot, a Fedet ők érintetlenül hagyták, és a hadsereget a pénzvilághatalom szolgálatába állították, de a költségeket az amerikai polgárok nyakába varrták, noha őket a nép választotta, ezzel egyben legalizálta is.

Trumppal azonban elérkezett a nagy rendszerváltási kísérlet ideje. Szeretné Amerikát a világhatalmi költségektől megszabadítani, és ahogy mondja, ismét naggyá tenni. A főként – de nem kizárólag– a Demokrata Pártban gyülekező világhatalmi Amerika emberei ebben ádázul gáncsolják, leváltási színjátékot indítanak, az oroszokkal való összejátszással vádolják, zavart zavar után kreálnak, mert tudják, hogy ezek elhárításában nagyon kevés jogszerű lehetőség áll az elnök rendelkezésére. (Az infernális utcai jelenetek kizárólag demokrata vezetésű városokban láthatók.)

Donald Trumpnak a helyzet megoldására elviekben két lehetősége van. A hadsereg főparancsnokaként adhat ugyan parancsot a rendteremtésre, de ezzel átlépi törvényes lehetőségeit, és könnyen úgy járhat, hogy hátranéz, ám nincs katona mögötte, mert a vezérkar nem engedelmeskedik. Alighanem a kulcspozíciókban a pénzvilághoz hű bekötött parancsnokok vannak. Nem véletlen, hogy éppen a hadügy és a külügy (a kettő nagyon együtt van, és a világhatalmat szolgálja) élén többször is cserékre kényszerült. Másik lehetőségként az kínálja magát, hogy Trump a tőle megszokott, jól érthető módon világosan tudtára adja a választóknak, hogy mire megy ki a játék.

Természetesen ebben is gáncsolják, még Twitter-üzeneteit is zsűrizik, azaz cenzúrázzák. A helyzet a járvány enyhülése kapcsán annyit javult, hogy egyre több alkalma lesz nyílt színen választói tömegeknek beszélni. Megakadályozhatatlan, hogy ezek az üzenetek ne jussanak el a címzettekhez a mai technikai feltételek mellett. Elindult tehát egy novemberig tartó öldöklő iramú versenyfutás a voksokért. Lehet, hogy korán jött a „black lives matter” és az „antifa” mozgalom, és a rájuk épített „hivatalos” országrombolás. Innen szép igazán győzni, nemcsak a fociban, de a politikában is. Azaz „all lives matter”, mert minden élet számít.

(A szerző közgazdász)