Vélemény és vita
A Tanítók Könyve
Nem vagyok tanító – „csak” tanár. A „csak” szónak itt az idézőjelnél is árnyaltabb a jelentése
A tanítót terheli és áldja a legnagyobb felelősség, én pedig csak olyan tanár vagyok, aki (végzettségét és minősítését tekintve) az általános iskola felső osztályaitól a felsőoktatásig taníthat. Történetesen épp a tanító szakos hallgatóknak tanítok irodalmat, így benne is vagyok, és nem is vagyok benne a közoktatásban. Amikor általános iskolai tanár voltam egy úgynevezett „3H-s” (halmozottan hátrányos helyzetű diákokat kétharmad arányban számláló nagyvárosi) iskolában, egészen más szociokulturális környezetben éltünk az 1990-es években. Most a tanítónak készülő diákjaim sorsát figyelem itt, Kelet-Magyarországon.
A negyedéves, diplomával nem, csupán az elit gyakorlóiskolai tapasztalatokkal rendelkező egyetemi hallgatóinkat Szatmárban osztálytanítóként örömmel alkalmazzák, mert nincs elég tanító. Végzőseink majdnem mindegyike azonnal állást talál, még válogathat is a kínálatban. A műveltségterületi képzés az általános iskola hatodik osztályáig képesít a matematika vagy a magyar nyelv és irodalom, az idegen nyelv vagy természetismeret stb. tanítására, de egy kis faluban nyolcadik osztályig kell tanítani majd a magyart, matekot, természetismereti műveltségterületi képesítéssel a biológiát, a kémiát és a földrajzot. Így már nemcsak a hatodik, hanem a nyolcadik osztályig készítem föl műveltségterületes hallgatóimat, hogy folyamatában lássák az irodalmat (mint nyelvben létezésünk „bizonyítékát”), s hogy a váratlan helyzet ne érje őket váratlanul.
A gyakorlati tendenciákat ismerve úgy látom, a következő öt-nyolc évben sokkal több pedagógus (köztük tanító) fog nyugdíjba menni, mint ahány pedagógust (köztük tanítót) a felsőoktatás képez. Kapacitás volna, azonban nincs elég jelentkező (idén például egyharmadával csökkent a számuk). A kormány családpolitikai intézkedéseinek köszönhetően a gyermeklétszám apadása megállt, s ez arra mutat, hogy a következő öt-nyolc évben először tanító-, aztán nyolc-tíz éven belül tanárhiánnyal kell szembesülnünk.
Ki és hogyan fogja majd tanítani a gyermekeinket? Mennyire lesznek felkészültek, elhivatottak? Látnak-e perspektívát abban, hogy időről-pénzről lemondva, a ránk kényszerített liberális elvekkel túlszabályozott közegben néha leköpve és megfenyegetve, életüket áldozzák arra, hogy bevezessék a jövőnket a „Betűország virágoskertjébe” (mint Móra Ferenc korabeli tankönyvének címe fogalmazta meg ezt a célt)?
Noha már idejében fölkészültünk a megváltozó szociokulturális környezetre (hittudományi egyetemünk hitéleti és tanító szakjain egyaránt kötelező a romológiai ismeretek kurzuscsoport teljesítése), fölkészülésünk nem jelent egyúttal ösztönzést is arra, hogy népszerűbbé tegyük hivatáskínálatunkat. Nem mártírképző intézmény vagyunk, az újraépülés közben gondolkodnunk kell a jövő közértelmisége, a tanító- és tanártársadalom presztízsének megbecsülésén is.
Ezeken a hasábokon rendszerint irodalmárként (néha „moralistaként”) nyilatkozom meg – most a leendő tanítókat tanító tanárként szólok. Hallgatóimat meg tudom nyugtatni, hogy lesz állásuk, de arról nem sokat mondhatok, hogy mennyi lesz a jövedelmük. Hogy a pedagógust meg lehet-e fizetni? A kérdést jelentősen árnyalta a járványhelyzet – én a távoktatásban mintegy kétszer-háromszor annyit dolgoztam, mint amikor kontaktórákat kellett tartanom, s tanító- és tanárismerőseim sem azon búsultak, hogy kevesebb lett volna a munka… A szülők többsége is átérezte, hogy nem egyszerű dolog „taní-tani”.
Jólesett, hogy a miniszterelnök az egészségügyben és a rendvédelemben dolgozók mellett és mások között a pedagógusok munkáját is megköszönte. Ennél nem is vártam többet – sőt, úgy érzem, hogy köszönettel inkább én tartozom azoknak, akik a betegség mélységében is az egészséges jövő formálásán dolgoznak. Aggaszt viszont, hogy ki, az pedig még inkább, hogy mire fogja tanítani gyermekeinket és unokáinkat. Milyen jó is volna, ha lenne mód válogatni!
A tanító legnagyobb ajándéka mindig a gyermekszemek csillogása. A tanító megtanulja a türelmet is, mert a türelem nélkül nem csillog a szem. S nagyon szeretném, ha a most megszülető gyermekeinket öt–nyolc év múlva kellő tudással-türelemmel fölkészült, mosolygó-szemű tanítók várnák. Missziós tudattal, elhivatottan. Reménykedem ebben.
(A szerző irodalomtörténész)
