Domonkos László

Vélemény és vita

Orvosok, a végén

Az elmúlt hónapokban annyi, de annyi szó esett egészségügyről, orvosokról

„Mint valami csodát, úgy mutogatták az öreg urat a fiatal medikusoknak az idősebbek… Egyetemi tanárok, európai hírességek, mint szepegő iskolásgyerekek álltak a Sokrates-arcú mester előtt. (…) A leg-fontosabb tanítása az volt, hogy az orvosnak látnia kell tudni… látni minden öncsalás, előleges feltételezés vagy kombinálás nélkül. (…) Ezer apró dolgot tudott a beteg emberekről, érdekes megfigyeléseket a psychéjükről. (…) A jó doktor – mondotta – folytonosan törődik, együtt van a betegével, gyógyítja, vigasztalja, tanácsot ad neki. (…) Biztatja, eteti, itatja… és nem feledi el megigazítani a párnáját sem.” E sorokat a magyar prózairodalom egyik korán elhunyt mesterének, Csáth Gézának hagyatékában, kéziratban találták, és csak 1989-ben közölték először. Akit pedig ilyen szuggesztíven bemutat, a magyar irodalom más nagyjaira is nem akármilyen hatást gyakorolt.

„Igen neves orvos volt Kolozsvárott” – írja róla Szabó Dezső, Németh László Irgalom című regényé­ben tanítványain keresztül idézi meg alakját, s igen figyelemreméltók Füst Milán sorai is: „Volt itt az orvosegyetemen sok évtizeddel ezelőtt egy kórboncnok professzor, Genersich nevű, aki különös ember volt. Különös és rendkívüli. Télen szalmával bélelte be a csizmáját, és úgy járt az egyetemre. (…) Alkalmam volt életmódját, munkaszeretetét megfigyelni: egy szűk utcában, lakásával szemben lévő házból figyelhettem őt, és azt tapasztaltam, hogy egy percig sem tud meglenni munka nélkül. Mikor hazaért az intézetből, máris odaállt az ablakhoz mikroszkópjai mellé metszeteit vizsgálni, mialatt ősz felesége a szomszéd szobák egyikében tovább zongorázott. (…) És így ment ez éveken át, mindig egyformán. S az öreg házaspár, úgy látszik, sosem fáradt bele ebbe az életmódjába. Amikor hetvenéves korában, hirtelen nyugdíjazták az öregurat. – Mit fog most csinálni a professzor úr? – kérdezte tőle egy hírlapíró. – Rövid idő múlva meghalok – felelte a professzor úr. – Miért kell már most erre gondolnia? – Tudja meg, fiam, hogy én egész életemben, mindig nagyon sokat dolgoztam. És azt is tudja meg, hogy egy öreg embert nem szabad megfosztani a munkájától, mert ha megteszik, akkor hamar meghal. És így lett, hamar meghalt.”

Az elmúlt hónapokban annyi, de annyi szó esett egészségügyről, orvosokról – hányan tudják ugyan vajon ma Magyarországon, hogy a nagy magyar orvosok máig alighanem legismeretlenebbike, a felvidéki cipszer származású Genersich Antal – 1875-től Kolozsvár tiszteletbeli főorvosa, a helyi egyetem előbb orvoskari dékánja, majd rektora, a kórbonctan professzora – európai hírű szaktekintély volt, szakterületén talán csak Semmelweis Ignáchoz, Heim Pálhoz vagy Korányi Frigyeshez mérhető? Aki – fentiekből talán látható – személyiségnek, jelenségnek sem volt akárki és akármilyen – és aki ma a nagy példaképek sorában a legelsők között kellene legyen. Igaz, idestova harminc éve, 1991 óta van egy Genersich Antal Alapítvány, amely szakmai díjakat adományoz, ápolja emlékét, teszi a dolgát, ahogy kell – de túlontúl ismertté persze nem tudta tenni a nagy orvos nevét. Ám ez az alapítvány most, a járványos idők múltán a vírusos betegek gyógyításában eddig kiemelkedő munkát végző két magyar orvosnak – dél-pesti Centrum Kórház dolgozóinak, Vályi-Nagy István főigazgató főorvosnak és egy, időközben országszerte ismertté lett szakembernek, Szlávik János infektológus osztályvezető főorvosnak Genersich-díjat adományozott. Ezzel is az orvosideált példázva. Mert az orvosok, így járvány végén pláne megállapítható, mindig a végén kapnak igazi figyelmet – holott ott vannak a kezdetektől, természetesen. És így a végén ők állnak itt előttünk, mellettünk, velünk. Olyanok, mint a lélegzetünk: akkor is elkísérnek bennünket, mikor csöppet sem veszünk tudomást róluk, nem járványos, nem beteges, egészségtől kicsattanó, gondtalan, életteli időszakok kellős közepén is, orvostalan periódusokban, rájuk sem hederítve. Mindig. Végig. Hogy aztán, igen – legvégül is ott legyenek. (Infarktusom idején a városmajori klinikán Merkely Béla éppen ügyeletes lévén, amikor az érelzáródást megakadályozó sztent beültetését végezte rajtam, mindenre felkészülni próbálván bámultam a plafont – és a hangját sohasem fogom elfelejteni: „Csak nyugalom, Domonkos úr, megoldjuk…” És mint hétről-hétre e hasábokon is bizonyítom: megoldották.)

Genersich Antal 1918 júniusában, 74 éves korában halt meg. Még a régi, az integer Magyarországon – a Fennvaló megkímélte: nem érte meg a haza széttrancsírozását. És bár Budapesten hunyt el, imádott Kolozsvárának temetőjében kívánt nyugodni, és még a vég, az összeomlás kezdete előtt oda is került. Így megmentve a magyar jövőnek, akár az örök orvos a beteg és kiszolgáltatott embert. Van egy régi kolozsvári mondás: a Házsongárdi temetőt meg kell szolgálni.

(A szerző író)

Kapcsolódó írásaink

Dippold Pál

Dippold Pál

Szottyadt fővárosvezető

ĀKarácsony Gergely, az álbiciklista zsúrpubi már kilenc hónap óta szerencsétlenkedik a Lánchíd felújításának ügyében

Bogár László

Bogár László

Állj, ki vagy, fehér ember?

ĀMi a teendő, ha az évszázados kifosztás már visszafordíthatatlan degenerációkat okozott elszenvedőinek, ha az emberséges rend már semmilyen módon nem állítható helyre