Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Elsüllyedt hajók

Ellenszélben hajózni s haladni is előre nem kis teljesítmény, de nem lehetetlen, ezt üzeni nekünk a múlt, s a jelen is

Csak érteni kell a hajóhoz, a vitorlához, a szelekhez, áramlatokhoz. S persze tartani kell az irányt. Hogy „merre van az előre”, nem is olyan viszonylagos, mint gondolnánk, de persze lehet róla vitatkozni, ankétokat, konferenciákat rendezni, nyilatkozni, megkérdőjelezni. Még egy hajón is, bár nem igazán célszerű. Ez akkor is így van, ha sokan, a legénységből is úgy látnák, hogy rossz irányba megyünk. Vagy éppen visszafordulnának, mint egykoron Kolumbusz három hajójának jó néhány „ellenzéki” tengerésze. Azért az olasz csak elérte a „túlsó partot”, ha pontosan nem is tudta hova érkezett – Indiát kereste –, de a fontos nem is ez volt, hanem hogy le lehetett győzni minden kishitűséget a hátráltató szélcsend ellenére is. (A szélcsend is lehet ellenerő, a jó kis posvány, kicsinyesség, pangás, reményvesztettség.) Nem Kolumbusz tekintetét remegtette az optikai csalódás, hanem azokat, akik nem hittek abban, hogy elérhetik a túlsó partot.

Végeredményben ott, azon a három kis hajón is arról volt szó, hogy alakul a jövő. Mindig erről van szó! Talán a lázongók azt hitték, jobban csinálnák, ők tudják az irányt. Vissza! S örök utódaik: mindig vissza. Vissza a kishitűségbe, félelembe, utálatba. Mintha nekünk tényleg csak ez a két hajónk lenne már. De ha mindig mindenki visszafordul, ha álmait, hitét feladja, és csak a hasznot nézi, s megelégszik azzal, hogy ne legyen rosszabb, mint éppen van, a „pattintott kőkorszakban”, vagy a csettintett Kádár-korban leledzenénk ma is. „De élnének az indiánok, ha Kolumbusz visszafordul! – hallom a kórust. – S a természet is mennyivel épebb lenne! Szinte háborítatlan. De szép lenne!” Szóval Kolumbusz szobrait is le kell dönteni, ez nyilvánvaló. Például Barcelonában. Vagy legalábbis bedeszkázni. Karl May könyveit meg elégetni. Minden ott kezdődött: Cortés, Pizarro, Custer, mind Kolumbusz köpönyegéből bújtak elő. S a kórus már zengi is. Hej, ha megfordulna a szél! Hej, ha mi lennénk a hajókormánynál, de másképpen lenne minden! Itten. Uncas és Atahualpa is élne még.

De hát ki akar örökké élni? – visszhangzik egy dühös kérdés a kongó távolból. Egy „másodlagos frissességű” élet, kinek kell? Másodlagos frissességű – azaz lejárt, kissé bűzlő – eszmék kinek kellenek? A legtöbb „rézbőrűnek” nem igazán, bár meg sem kérdezték őket. Ezért érzünk velük együtt. Mert nekünk sem kellenek. Holott gyilkolták egymást ők is, raboltak, zabráltak is, mint afféle emberek.

Ma úgy látszik, sokaknak mégis kellenek a lejárt szavatosságú eszmék. Persze leginkább a szajré kellene. Erkölcsileg semmi különbség nincs a fosztogató, gyújtogató s gyilkoló csőcselék és a kényeskedő, intellektuálisan nagyon fejlett szolidáris „művész” vagy „tudós” között. Mint ahogy nincs különbség az egyes korok hasonló típusainak magatartásában sem. Legfeljebb meglep minket, hogy mennyire gátlástalanul élnek vissza a szabadság eszméjével ma is, holott számtalanszor lelepleződött már, hogy a minden szabálytól, erkölcstől, irgalomtól mentes szabadság rosszabb, mint a szabályokkal erkölcsökkel, irgalommal átszőtt rend. S hogy a rend és a szabadság nemhogy nem ellentétes fogalmak, de egymás kiegészítői, ezt látni azért elég már a történelmi tény, azaz a fény.

De hát ezt egy elvetemült és szent költő már régen megírta: jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet. S már egy jót vitatkozni sem lehet füstös klubokban, kocsmákban: mi a szabadság és mi a rend? Hogyan bújnak egymáshoz, vagy hogyan csalja meg egyik a másikat. Kell-e rend a szabadságban vagy szabadság a rendben? És hogy József Attila kommunista vagy istenhívő, „nem, nem, soha” vagy internacionalista, kicsoda? Pöfögni kívül-belül: én nem ezt akarom, azt lehet. Nagy erkölcsi, szellemi szilárdságra van most szükség. Erre lett volna szükség mindig, de láthatóan elég sokszor meginog az emberiség. Megingunk mi is. Az elmúlt öt esztendőben tényleg minden összesűrűsödött. Minden, ami megingathatja akár az egész életünket. Furcsa dolgok. A külső kapuk lebombázása, a belsők kitárása. Élet vagy halál? Egyek. Ha a mi halálunk egy új élet záloga, minek berzenkedünk? Talán örökké akarunk élni? Nem elég a feltámadás? De hát ez öngyilkosság! És miért éljek? Mit utáljak, mitől féljek? Nem számít, jöjjenek a milliók, százmilliók. Addig élünk, és egyszer élünk: nincs semmiféle feltámadás.

Ez itt a fő vízválasztó. Van-e hosszú távú következménye a döntéseinknek? Hosszú: nem egynapos, -hetes, -éves, nem is csak egy életre szóló. Az életre szóló, mert az Élet örök, amelynek csak egy epizódja a test (az anyag) halála. S utódaink révén az idő végtelen.

Jött a vírus is. Látom, mennyi mindent tett tönkre örökre, s hogyan láncolná a gépekhez, az ember alkotta, ellenőrizte gépekhez az életünket, s olyan nehéz ellenállni ennek is. Nem is tudunk. Nem is tudjuk, helyes-e? Már nem. Hiszen segítenek, gépek nélkül talán már nem is tudnánk élni. A gépeket valaha lerombolták az emberek, féltették munkájukat, bérüket, életüket. De aztán a gépek munkát, bért, lehetőségeket teremtettek. Életet mentettek. (Hosszabbítottak.) Pusztítottak és segítettek. Városokat töröltek el a föld színéről, és városoknak adtak áramot, világosságot, meleget. Lézersugárral ölni és gyógyítani is lehet. A világon minden, még egy emberi lélegzet is öl és életet ment. Erős hit kell majd, hogy megfékezzük a gépek zsarnokságát, ami alig fog eltérni az ember zsarnokságától, főképp, hogy eleinte emberek fogják irányítani. De aztán (talán éppen most) rábízzák az irányítást „algoritmusokra”, azaz más gépekre.

Vírus. A gépemet vírus támadta meg. Engem is. Ezeket a sorokat most pennával papírra írom, bálnazsír mécses világánál, valahol a walesi partoknál. Ötnapi járásra sehol egy lélek. Félek. Az „utolsó hajók” rég elsüllyedtek. Már csak egy sérült bárka horgonyoz feljebb a Bálna-öbölben. Látom, hogy nagy a baj. Mert hát az a bálnazsír is! A bálnavadász hajóknak tiszta szívemből kívánom az ellenszelet, de még inkább a bálnáknak a nyugodt lélegzetet. Szép táncokat, dalokat, hangokat. Szabadság? Legyen szabad bálnát ölni, és legyen szabad bálnát nem ölni? Fenét! Legyen szabad marxistának lenni, és legyen szabad nem marxistának lenni? Nem! (Pedig milyen fontos állítás volt ez valamikor, Háy Gyulától!) Legyen szabad a világról csak a saját elképzelésemet egyedül és kizárólag üdvösnek tartani? Ismerjük! De legyen szabad a más véleményét tiszteletben tartani? Akkor is, ha ellentétes az enyémmel? Mérettessen meg? Igen vagy nem? Ha igen, hát igen. Ha nem, akkor ne. Mármint ne mérettessen meg. Akkor erőszakra van szükség? De kinek az erőszakára? Enyém, tied, kié? Jelentkező mindig lesz. Nem csak marxista. Majd én! – mondja a nyeszlett író, zenész vagy politikus, s uszítaná ránk a rettenet gyújtogatóit. Akik fogják a baseballütőt, szamurájkardot, kötelet, festékszórót, és hozzák a szabadságot. Az író díjat remél, a zenész koncot, a politikus hatalmat.

Sok hajónk elsüllyedt már. Voltunk hajótöröttek, szétszabadultunk, amerre csak lehetett a keserves időkben. Keresve a partot. Megtalálták sokan Amerikát, Germániát. Vetődtek Ausztráliába, Skandináviába. Én itt rekedtem e walesi sziklán. Cetolajjal világítok, tüzelőt kétnapi járásra találok, élelmet a tenger nyújt. Éjszakánként követem a holdat, a csillagokat vaksi szememmel már alig látom. Ha lenne még egy hajónk, ha az a bárka ott a Bálna-öbölből elvihetne haza, Hungáriába! Nagy ellenszélben hajóznánk a partok mentén, felvennénk Mikes Kelement, Rákóczi fejedelmet, Kossuth Lajost, Bartók Bélát, Márai Sándort, felvennénk minden hajótöröttet, s hazajönnénk.

Vajon várna-e valaki a kikötőben? Vagy mindenki valami zsibvásárban ad és vesz (eszmét, lelkiismeretet, aranyat, bóvlit), kiabál, veszekszik, siránkozik. Mellét veri. Mindegy is. Itthon vagyunk, s így már ezt a földet külső erőszak nem sodorhatja el.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Kondor Katalin

Kondor Katalin

Akiket a „modern élet” szele megcsapott

ĀMióta „modernizálódott” Európa, bennünket is elér minden divathullám, bocsánat, minden marhaság, amit a művelt és nagyon modern Nyugat kitalál

Vitéz Ferenc

Vitéz Ferenc

A Hajós Könyve

ĀIfjúkoromban sem értettem többet a naponta ismétlődő „hajóvonták találkozása tilos” figyelmeztetésből, mint harminc-negyven év múltán – pedig hírhallgató lévén 2007-ig rendszeresen értesültem róla a rádió vízállásjelentéseiben