Bocsánatot kérni

A bocsánatkérés a lélek olyan magasságába repíti az élet minden szakaszában lévő embert, amely a lelkiismeretét tisztítja. Hat és virágzik egyének és közösségek között, sőt ma már tudománya van. Senki sincs kizárva belőle.

A hazai politikai ellenzék tagjai azonban nem ismerik ezt a gesztust! Nem hajlandók bocsánatot kérni olyan dolgokért, amiket igaztalanul állítottak, és világgá kiabáltak. Tudom én, hogy a politikai küzdőtér nem az erkölcs színtere, de vannak pillanatok, amikor úgy érezhetjük: az élet sorsa a döntő, s az egyetlen igazi értékbe kell kapaszkodnunk; a többi mind ebből táplálkozik.

Ebben a válságos helyzetben a megbocsátás igen értékes erény, pedig nem kerül semmibe. Tudom én jól, hogy a bocsánatkérő sebezhető állapotban van. Fél a „hatalomvesztéstől”, az erkölcsi botlástól. Való igaz, hogy ellenzékben nem könnyű bocsánatot kérni, ahogy nem könnyű igent vagy nemet mondani sem. Kényes kötéltánc a dacos büszkeség és valamiféle bűnbánat között. De ha sohasem kérsz bocsánatot, nyert ügyed van, amikor mégis megteszed.

Rakosgatom egymásra a szavakat, de legbelül érzem, hogy a mai magyar baloldal sohasem fog hamis vádjaiért bocsánatot kérni. Azt hiszi, a bocsánatkérés olyan, mintha a nyakát nyújtaná oda egy démonnak. Ők az ördög hangját hallják, aki azt súgja: sohase kérj bocsánatot, az a gyengeség jele. Úgy védi a politikai ellenzék az igazságtalanságot, mintha az örökségét kellene megvédenie.

Pedig az élet minden területén alkalmazható a bocsánatkérés. A po­-litika azonban kivétel! Egy áthallásos, irodalmi példa Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényéből: „– János, mondta [Geréb] elfulladó hangon –, én belátom, hogy nagyot vétettem ellenetek. Én jóvá akarom tenni a hibámat. Bocsássatok meg nekem! – Ó – felelt Boka –, én már megbocsátottam neked! – És visszavesztek? – Azt már nem.” Horthy Miklós kormányzó unokája a minapában egy kitűnő televíziós dokumentumfilmben a családja nevében kért bocsánatot mindazon családoktól, amelyek hozzátartozói koncentrációs táborokban végezték.

Férfi és nő között is gyakori a bocsánatkérés. A nő sokszor el sem tudja képzelni, miért nem kérnek bocsánatot a férfiak, amikor valami igazán súlyos hibát, tévedést, valótlanságot követtek el. Az igazság az, hogy a férfi talán fél: nem bocsátanak meg neki. Dosztojevszkij vallja, hogy a női jellemben van egy olyan vonás, hogy ha pél­dául a nő valamiben hibás, inkább elsimítja később ezernyi kedvességgel, mintsem, hogy beismerje, és bocsánatot kérjen. Aki bántott meg már embert – és ki meri tagadni ennek megtörténtét –, egy közösség egy másik közösséget, az tudja, mennyire nehéz összeszednie magát, hogy bocsánatot kérjen. De: azoknak, akik azt hiszik, hogy múltbéli hibáikat egyetlen szóval, egy „sajnálattal” jóvá tehetik, nem érdemes megbocsátani. Egyesek azt is javasolják, hogy a „sajnálat” után nem tehető oda a „de” szócska… Tudom én, hogy ha a világ tökéletes volna, nem lenne szükség bocsánatkérésre. De mivel tökéletlen világban élünk, és abban is maradunk, tudnunk kell ­bocsánatot kérni.

„Kivételes körülmények között néha valótlant is kell mondani a képviselőházban” – vallotta William Waldegrave, John Major egykori brit kormányfő konzervatív kormányának tagja. Ami a járványhoz kötődő igaztalan és hazug állításokat illeti a magyar parlamentben, ezek a megnyilvánulások nem tartoztak a kivételes körülmények közé.

(A szerző újságíró)