Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

A Hajós Könyve

Ifjúkoromban sem értettem többet a naponta ismétlődő „hajóvonták találkozása tilos” figyelmeztetésből, mint harminc-negyven év múltán – pedig hírhallgató lévén 2007-ig rendszeresen értesültem róla a rádió vízállásjelentéseiben

Jó két éve ismét meghallgatom e számomra dekódolhatatlan informá­ciókat; ráadásul van némi tudatalatti hidrofóbiám is, mivel kétévesen belebotlottam a gergelyiugornyai Tisza-partot nyaldosó tízcentis vízbe, nagyokat nyelve a zavarosan „szőke” folyóból. Nem lettem úszni tudó ember, noha előbb a katonaságnál, majd az egyetemi testnevelés-úszásoktatás keretében, később önkésztetésből is kísérletet tettem erre. Odáig jutottam, hogy ma úgy másfél perccel több időm marad arra, hogy kimentsenek… Ez a víziszony nem terjed ki sem a vízfogyasztás, sem a –látvány szeretetére – az Alföldről a hegyek és vizek egyaránt csábítanak. Bár a hajók ellen nincs kifogásom, a csónakokban mindig a halálfélelem kerülget (ezért még egy valamirevaló migráns sem lehetne belőlem).

Éppen elég feladatot ró ki a „Navi­gare necesse est” parancsa, amellyel a hagyomány szerint Nagy Pom­peius buzdította a gabonaszállító szicíliai hajósokat, bár ritkábban tesszük hozzá a folytatást: „vivere non est necesse” – azaz: hajózni szükséges, de élni (életben maradni) nem muszáj. A „Navigare necesse est” ugyanakkor életparancs: szükségesnek érezzük, hogy az élet giccsesen szép „viharos tengerén” navigáljunk, igyekezve a legjobb körülményeket és legjobb utakat megtalálni, elkerülni a zátonyokat, a viharos hajótörést. Mindez nem garantálja az életben maradást, de legalább mindent megtettünk érte.

Két hajóst idéznék a történelem és a képzelet által hullámsírba temetett, az irodalom révén mégis életre keltett (máig „élő”) hajósok közül: Odüsszeuszt és Szindbádot. Mindkettő példa: a homéroszi eposz és Az ezeregy éjszaka meséi örökítette meg a két különböző jellemet. Itt csak egy-egy vonást emelek ki: Odüsszeusz hősi eszményének a kísértésekkel szembeni kitartását, akinek csak egyetlen otthona-hazája van, s „hazatalálása” igazságáért küzd; illetve a népe lányait megmenteni kívánó Seherezádé képzeletében megelevenedő hajóst, és a meseereje képes arra, hogy megtartsa a mesélő életét.

Mindkét „hős” megjelenik az idén százhúsz éve született Márai Sándor regényeiben. Kevesebben ismerik a Béke Ithakában („Ulysses” sorsának mélyrétegeit Pénelopé, a feleség; közös fiuk Télemakhosz; illetve a Kirkétől fogant fiú, Télegonos szemszögéből bemutató) történetét. A Szindbád hazamegy című „Krúdy-regény” (Krúdy utolsó napjának önazonosulásban kiteljesedő stílusbravúrja) jóval népszerűbb. Az elmúlt hetekben a Rádiószínház feldolgozásában ismét hallhattuk, de igazi ízét az olvasás során érzékeljük. Nem véletlenül lehet „íz” az élmény: a magyar nyelv íze, a nyelvben való létezés, tehát az elbeszélői „életben maradás” kérdésének faggatása a Márai-regény egyik legnagyobb újdonsága. A nyolcvan évvel ezelőtt, 1940-ben írt művében Márai nemcsak a fikciós hajós és az őt kulcsfigurává emelő Krúdy mitizált mintájával azonosult, hanem megmutatta a magyar nyelv minden körülmény és minden vihar között navigáló erejét, nagyfokú líraisággal hangolt epikus keretbe öntve hitvallását is. Amit Krúdynak az étel íze-élvezete jelentett, az Márainál a nyelv „íze”, az elszakíthatatlan anyanyelvhez kötöttség vallomása. Ugyanolyan eszközökkel vallott Márai az írásba foglalt pillanat végérvényes kötelezettségéről, mint ahogy Krúdytól megismerhettük az ételek és az evés liturgiáját.

„Írt, mert író volt, és néha egyfajta hangot hallott, amely olyan volt, mint mikor egy üres szobában megszólal egy magános mélyhegedű, melyet a sarokban felejtett valaki. […] És írt, mert e pillanatokban, mikor a hang megszólalt, csukott szemei mögött derengeni kezdett a látomás, s képeket látott, mint az alvajárók. […] Mit látott ilyen pillanatokban Szindbád? A valóságot látta, a másik Magyarországot, mely a térkép mögött élt s a látomást, mely a valóságból sugárzott. […] Írt, mert ismerte a magyarokat, s mindent szeretett, mindent megvizsgált rajtuk. […] Legfőképpen azért írt, mert szerette hazáját, zsémbelt a nemzettel, s szerette volna életre rázni a nemzet erőit. Írt, mert ételben, italban, módban, szemléletben, hangulatban, magatartásban, jellemben erőket érzett idehaza Szindbád. […] Oldalt hajtott fejjel írt, mintha írás közben mélyen elcsodálkozna valamin. Lassú betűvetéssel írt, nyögve és nehezen, s írás közben néha kinyújtotta karjait, és feje felett nyújtózkodva, fohászkodó mozdulattal kulcsolta össze ujjait, mintha viaskodna valamivel vagy valakivel. Ilyenkor démonnal viaskodott Szindbád […] melynek nincs neve, melynek szavát nem érti senki, csak a magyar. Ezért írt Szindbád. De erről a titokról csak kevesen tudtak az országban.”

S a „hajóskönyvhöz” készített jegyzetben, mert az örökséget idézve is a jelenről szólunk, talán írni kellett volna még arról, hogy fondorlatos „hajózási könyve” van a migránsutaztató szervezeteknek; s arról is, hogy Magyarországnak szintén „hajózni kell” – ellentmondva Nagy Pompeiusnak – mert „Vivere necesse est”. Muszáj életben maradni!

(A szerző irodalomtörténész)

Kapcsolódó írásaink

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

A becsület diadala

ĀCsütörtök reggel a következő bejegyzést osztotta meg közösségi oldalán Orbán Viktor: „99. A veszélyhelyzetnek vége, de a munka nem áll meg. Újraindítjuk a gazdaságot, megvédjük a magyar munkahelyeket és újakat teremtünk. Egyetlen magyar sincs egyedül!”

Kondor Katalin

Kondor Katalin

Akiket a „modern élet” szele megcsapott

ĀMióta „modernizálódott” Európa, bennünket is elér minden divathullám, bocsánat, minden marhaság, amit a művelt és nagyon modern Nyugat kitalál