Kő András

Vélemény és vita

Hídsors

Vita lassítja Magyarország első állandó Duna-hídja, a Széchenyi-féle Lánchíd rekonstrukcióját, amely a szakértők szerint igen veszélyes állapotban van, ezért az újjáépítés nem tűr halasztást

A hátráltatók eszembe juttatják a legnagyobb magyar sziszifuszi harcát a hídért, amelynek a sorsa jellemzően magyar sors, magyar történelem. Felvillan – egyebek mellett – a százéves évfordulós ünnepség, amely 1949-ben a Köztársaság indulójával kezdődött és az Internacionáléval fejeződött be. Nem játszották sem a Himnuszt, sem a Szózatot. Ez az egyetlen tény is utal arra, hogy milyen világ köszöntött és várt az országra. „A politikai tudománynak – ha így mondhatni – katekizmusa három főszabályon alapul – írta Széchenyi –: ki mit mond és ki mit tesz, az időt ehhez miképp választja, és a végbevitelére mily módokhoz nyúl.” Mai napig érvényes szavak! A tegnapi korszak politikai vezetői mit sem törődtek azzal, hogy a legnagyobb magyar forog a sírjában. Vajon mit érezhetett Kodály Zoltán, amikor nemzeti imáink helyett a fenti dallamok hangzottak fel? A Köztársaság dalának zenéjét Étienne Méhul szerezte. A francia zeneszerző alkalmi kantátái és kórusai között a Chant du Départ (1794) egy időben a második Marseillaise-nek számított. Az idősebbeknek elég felidézni az első szavakat, máris „beugrik” a dallam. Hallották sokszor. Énekeltették velük eleget Raics István versével: „El-nyo-más, szol-ga-sors… Mil-li-ók, aj-ka- zen-gi bí-zón, Hogy él-jen a Köz-tár-sa-ság!…” Nem ez volt az egyetlen dal, amit adaptáltak a magyar viszonyokra, miközben Magyarországot a kommunista hatalom alatt nem tekintették köztársaság államformájú országnak. Csak a nevében szerepelt a szó.

Az Internacionálé Pierre Degeyter 1888-ban szerzett zenéjét és a Bretovszky Ernő költötte szöveget az MSZP tagjai ma is énekelnék, ha az összetartozás érzését akarnák kelteni önmagukban és társaikban. A proletariátus nemzetközi forradalmi himnusza sem illett a százéves évfordulóhoz, mégis ezt játszotta a zenekar. A hároméves terv idején meg így szólt a sláger: „…csak három év, csak három év, és élni, élni jó; szóljon a dal, hiszen a miénk lesz a diadal, elmúlik három év, s az ország majd vidám lesz… csak így leszel független, boldog és szabad.”

Mindenesetre 1949 végén, az újjáépült Lánchíd felavatási ünnepségén jogos volt az arcokon az öntudat – bár az élet már nem volt szabad. Az első politikai indíttatású perek vádlottjai és későbbi kivégzettjei már börtönben voltak. Faber Gusztáv mérnök, akinek a budapesti Duna-hidak, köztük a Lánchíd újjáépítésének tervezése és irányítása volt a feladata, így beszélt 1945. december 31-én: „Úgy látszik…, még mindig nem akarunk csak magyarok lenni: van, aki a nagy orosz barát után szalad, van, aki az angoltól várja, hogy kedvünkért új háborút kezdjen. És a régi, pislákoló fények ma is csak ama picike tüzek, amelyek nem tudnak összefogni egy nagy-nagy máglyába, hogy benne égjen minden idegen rongy.” Micsoda látomás 1945 végén!

Devecseri Gábor írta a Szabad Nép 1949. november 20-i számában: „A múlt fölött, mint omló habok / fölött, átível győzedelmesen / legöregebb és legifjabb hidunk / s jövőbe indul rajta a jelen.” A szavak – gyökeresen megváltozott tartalommal – érvényesek ma is. De szeretjük-e igazán a Lánchidat, amiért kezet kellene csókolnunk Széchenyi Istvánnak?

(A szerző újságíró)

Kapcsolódó írásaink

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Brüsszeli gizgazok

ĀAki nem engedelmeskedik a brüsszeli diktátumoknak, azzal szemben persze jön a „fakenewsozás”, a politikai nyomásgyakorlás, a jogi és pénzügyi szankciókkal való fenyegetőzés

Szerencsés Károly

Szerencsés Károly

Az időgép

ĀBoldog, aki nem foglalkozik az idő múlásával, nem is érzékeli, csak nagyon boldog: a gyermek