Érintés

Néhány hete írta naplójegyzeteiben pályatársam, Bene Zoltán: „amikor majd véget érnek a korlátozások, s a védőtávolságot is fölöslegessé nyilvánítják a szakértők, visszatér-e a mindennapi gyakorlatba a kézfogás, vagy ököl-, illetve könyökérintéssel fogjuk köszönteni egymást továbbra is?” Elborong az ölelkezésen is, mondván, korábban akár egymást felületesen ismerő emberek is megölelgették egymást. „És ezután?” – kérdi.

Ez az a kérdés, amit ebben az összefüggésben, meglepetésemre, kettőnkön kívül mintha nem vetne föl senki. Továbbgondolva okfejtését, az eszmefuttatás tartalma a baráti, haveri hátba vagy akár oldalba verés cinkos és szeretetteljes mozdulatától, a kézfogás elegáns aktusától akár az érzéki érintésekig hatolni képes simogatásokig terjed – és összességében az érintés megindító szokásához vezet. A művészetekben gyönyörű emlékművek sokaságát állították fentiek oltárán. A filmművészetben például Ingmar Bergman majdnem fél évszázada, 1971-ben készült, Érintés című filmjéről monográfusa azt írja, olyan tárgyilagos, elmélyült analízis, amely az egyik legemberibb érzelmi produkció – a szerelem – pszichológiai képletét hordozza magában. Sok egyéb mellett mindezt szintúgy magába foglalja az érintés. Egymás megérintése.

Negyedikes gimnazista voltam, amikor fölfedeztem Déry Tibor nagy novelláját, a Szerelem című, katedrálisfenségű írást. Van benne egy apró, a maga nemében – a mű egészén belül is – páratlan gyönyörűségű jelenetmorzsa: a sztálinista rémrezsim iszonyatbörtönéből hosszú esztendők után kiszabadult férfi villamosra szállván hazafelé tart, és dermedt bámulattal néz ki az ablakon. Hirtelen meglát az utcán egy férfit, amint éppen megsimogatja egy fiatal nő arcát. „Mivel B. érezte, hogy a szeme könnybe lábad, bement a villamos belsejébe. (…) a nadrágzsebébe nyúlt, de megint csak nem talált zsebkendőt, mellyel letörölhette volna homlokáról a friss izzadságot.” Ennyit az érintésről.

Egy-két elemre azért nem árt fölhívni a figyelmet: az úgynevezett szociális távolságnak (távolságtartásnak) nemcsak egészségügyi vetületei vannak. Éppen a jelző – szociális, vagyis társadalmi – rejti magában a magyarázatot. Össztársadalmi méretekben és összefüggésekben a magyar világ immáron tíz esztendeje a szeretet, az össznemzeti szolidaritás, a nemzeti eszme valódi átélésének irányába haladó tendenciáját foglalja magába, talán mindennek legmateriálisabb és legköltőibb kifejeződése az érintés.

Az összekapaszkodás, a kölcsönös kézfogás, a másik ember testmelegének érzékelése, a másik bőrének futó megérintése, e nélkülözhetetlen mozdulat megléte. Akár úgy is fogalmazhatnánk: csak úgy érvényesíthetjük, hogy nem leszünk gyarmat – senkinek a gyarmata sem, soha többé! –, ha megfogjuk egymás kezét. Ha megérintjük egymás karját, megsimogatjuk a másik arcát, netán megöleljük egymást, legalább egy-két pillanatra. Nem jelképesen: valóságosan. A járványtól való össznépi rettegés olykor szinte patologikusra növesztett, hiszterizált réme ettől idegeníthet el bennünket – ha nem éppen kissé már el is idegenített. Más kérdés, mennyire és milyen hatásfokkal. Pedig ideje volna vigyázni rá, mert ez ám
az igazi védelem.

(A szerző író)