László Tamás

Vélemény és vita

Zarándokhely születése

Ez a Nemzeti Összetartozás Emlékhelye az Alkotmány utcában, amit június 4-én avattak volna, a trianoni békediktátum századik évfordulóján, ha a koronavírus-járvány nem hiúsítja meg

A szokványos emlékművek, szobrok legtöbbször egy fő nézettel – mondanivalóval – bírnak, ritkábban a körüljárhatóság, a többnézetűség szándékával. Még ritkábbak azok az emlékművek, amelyek bejárásra, jelek egymás utáni befogadására késztetnek, amiből drámai hatás, katarzis bontakozik ki.

Az elkészült, még paravánnal takart emlékhely egyelőre titok, az is lesz az augusztus 20-i avatásig, de legalább virtuálisan – az emlékhely szellemi atyjának, Wachsler Tamásnak a remek, szuggesztív fotói alapján – járjuk végig az emlékhely kínálta zarándokutat, ami több elemből tevődik össze, elindulásra, majd visszatérésre késztet. Többszörösen hat az érzelmeinkre, van egy azonosulási csúcspontja, bejárásával különleges érzelmi töltettel lepi meg a megtekintésére vállalkozót.

Az emlékhely képlete egyszerű: egy száz méter hosszú lejtő/emelkedő (mintegy a hétköznapjaink képlete), a végpontján egy – a mélyből a felszín fölé magasodó kőtömb­együttes, közepén egy örökké égő fáklya (ami maga az ünnep). Minden egyes lépésnek többszörös, a sétánk során folyamatosan gazdagodó mondanivalója van.

Elinduláskor a hosszú rámpa mélyén lévő kőtömb fény- és árnyékhatásaival szinte hívogat, a felfedezés vágyát kelti fel. Lefelé ballagva kétoldalt települések neveinek ezreit fedezzük fel gránitba vésve három méretben: a kétezer lélekszám alattiak a legkisebbek, a kétezer–tízezer fő közöttiek közepes, tízezer fő felett a legnagyobb méretben. Örömmel idézünk fel ismerősöket, elmélázunk az ismeretleneken.

A 12 537 név az 1913-ban napvilágot látott, A Magyar Szent Korona Országainak helységnévtára alapján készült. Ez a trianoni békediktátumot megelőző utolsó helységnévtár, így a történelmi Magyarország közigazgatásának utolsó hivatalos forrása. A történelmi körülmények, valamint az utódállamokban utóbb kibontakozott, a helységnevek tömeges megváltoztatását („dehungarizálását”) eredményező folyamatok következtében az 1913-as helységnévtár alapvető dokumentuma, megkerülhetetlen forrása lett a térséggel kapcsolatos hivatalos ügyintézésnek, szakirodalomnak, térképi munkáknak.

A névadás maga a teremtés első lépése, ezek a nevek sokszor több mint ezeréves közösségek foglalatai, amelyek túléltek tatárt, törököt, osztrákot, oroszt, külső és belső ellenséget, sokszor elpusztulhattak, de valami csoda folytán mindig újjászülettek, a bennük rejlő történelmet hordozzák. A nevek nem követik a földrajzi elhelyezkedést – ez lehetetlen volna egy rámpa oldalfalán –, a véletlenszerű elhelyezkedésnek is van egy üzenete: nem a település konkrét topográfiai helye, a földrajzi elhelyezkedés az érték, hanem az összetartozás vágya, igénye az, ami számít.

Az, hogy „egy késpengét sem lehet a kövek hasadékába feszíteni”, a megbonthatatlan összetartozás, összeölelkezés jele, a fal ily módon szétszakíthatatlan. A neveket egy kismértékben kiemelkedő rozsdamentesacél-csík választja el. Ezek a felfénylő lapok különleges hatásúak súrolt fényben, éjszakai megvilágításban. A nevek sajátos, szinte zenei ritmusban kelnek életre, ez az „ezer rovátka rajza” Pilinszky Apokrifjéből (mint ahogyan az egész emlékhely „apokrif”, azaz „elrejtett”, csak általunk, magyarok által érthető) kis- és nagytájak együttese, a Kárpát-haza egésze. Egy hatalmas kirakó a mélybe vezető út szegélye, amelyből egyetlen elem sem hiányozhat.

Fentről nézve a hatalmas kő teljes szélességé-ben zárja le a rámpa végét, elérve viszont ott a meglepetés: a kőtömb körüljárható, megérinthető, akár körbetáncolható. A múltba érkezünk, a hatalmas gránittömbök a magyar haza szobrai. Nem egy tömb ez, hanem sok, kismértékű elmozdulásokkal, mintha földrengések, tektonikai mozgások – a tatár, a török, az osztrák, az orosz, a belső pusztítások – csúsztatták volna el egymástól a súlyos elemeket. A bibliai szegletkő ez, ami számunkra a templom sarokköve, másoknak a botlás köve.

Eszünkbe juthat Vörösmarty Szózatából: „S a sírt, hol nemzet sűlyed el”, de mégsem ezt érezzük, hanem Arany sorait a Széchenyi emlékezetéből: „És ég az oltár. Ím, körébe gyűltünk, / Szétszórt bolyongók a vész idején.”

A kőtömbökből álló szobrot hasadékok tagolják, amiknek a mélyebb értelmét csak később, felülről, az összképet megpillantva fedezzük fel: a hasadékok a megcsonkított ország határai az égtájak szerinti sorban: az osztrák, a szlovák, az ukrán, a román, a szerb, a horvát, a szlovén határok. A nyiladékok kifutnak a négyzetes kőtömb széléig, a teljes Kárpát-haza határáig, amiről Teleki Pál – aki nemcsak miniszterelnök volt, de korának egyik leghíresebb földrajztudósa is – állítja, hogy ez a határvonal Európa legstabilabbja, mert természetes védvonal.

A terep fölé felemelkedő kőről írja Hamvas Béla: „legyőzte súlyát, tömegét, nehézségét, vakságát, tehetetlenségét – meggyulladt, s most az ég felé csapva lobog, mint a láng”. Ezért olyan természetes a kőtömbök közepén, a hasadékok között mindenhonnan látható örökláng, amely szakrális tartalommal telve az elpusztíthatatlan Országot, a teljes magyar közösséget – sőt a Kárpát-medence minden népének összetartozását is – jelképezi, mert Hamvas szerint a közösség „nem kívül kezdődik, hanem belül, és nem alul, hanem fölül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban”. Felülről a szabdalt, felnyíló kőtömb a napsütésben kivilágosodik, szinte átszellemül, fénnyé válik, igazolva Hamvas gondolatát.

Az áldozati követ egy másik kő veszi körül védőn, résnyire eltartva, a körüljárót lefedve, de a napfényt beengedve – különleges fényhatásokkal más és más arcát mutatva az egyneműnek látszó kőnek. E lebegő kőnek a felszíne durva elemekből áll, olyan, mint az egykori gyepű, amely védte az országot, távol tartotta az ellenséget. Telítődve a megszentelt hely ünnepével elindulunk majd fel, visszafelé, zarándokutunk során a Magyar Szent Korona Országai falvaival, városaival telünk meg, s eljutunk a teljes Kárpát-haza számára épített Ország Házához, amely a Szent Korona foglalata és mása. Kiballagunk majd a fénybe, a testvériség érzésével eltelve, a hazaszeretettel megerősödve, közös cselekvésre érlelődve. Így lesz ez a nemzet zarándokhelye.

*

Az emlékhely körül kávéházak, külföldiekkel, akik az egészből semmit nem értenek, csak csodálkoznak rajta. Nem tudják, ez egy kőbe faragott Márai-vers, a Mennyből az angyal: „És minden rendű népek, rendek / Kérdik, hogy ez mivégre kellett. / Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? / Mért nem várta csendben a végét? / Miért, hogy meghasadt az égbolt, / Mert egy nép azt mondta: »Elég volt.«” Felülről csak egy örökzöldekkel szegélyezett árkot látnak, nem tudják, hogy ez a magyarok arca, amelyen „könny helyett az arcokon a ráncok, / csorog alá, csorog az üres árok.” Betemethetetlenül. Mert a keresztre feszítés után jön a feltámadás.

(A szerző építész, volt országgyűlési képviselő)

Kapcsolódó írásaink

Nagy Ervin

Nagy Ervin

Megtört pillanat

ĀA Momentum tisztújításával egy korszak zárult le a mozgalom történetében. A politikai tisztaság illúziója elillant, beleolvadt a középszerűség ködébe, elveszett a balliberális ellenzéki masszában

Vitéz Ferenc

Vitéz Ferenc

A Fekete Könyv

ĀVajon mit kezdenének a hollandok és a liberálisok Babits Fekete ország című versével?

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom