Segítség vagy csupán végzetes csapda?

Eddig is volt bőven olyan probléma, ami pénzügyi természetű megoldásra szorul a világban, és ami minket közelről is érint Európában, de számosságuk nagyot nőtt a ránk szakadt járvány miatt. Az amúgy is gyengélkedő európai gazdaságot a vírus végleg mély válságba taszította.

Várható méreteinek feltérképezéséhez ma még keveset tudunk, kiváltképpen ha – amint ezt több szakpolitikai helyről halljuk – reá­lisan számolhatunk egy második körrel is, amíg a megoldás, a megelőző vakcina tömeges méretekben hozzáférhető lesz. Az általános védettség megszerzéséig semmi nem lesz a régi, és talán azután sem.

De járvány ide vagy oda, a gazdaságnak talpra kell állnia, erre kellenének tartós és megbízható megoldások. A javaslatok jönnek is csőstül. George Soros ötletéről, a soha le nem járó kötvényekről már szóltunk. Egyes fősodorbeli országok vezetői erről értesülve fel is lelkesedtek (olaszok, spanyolok), az Európai Unió két vezető országa, a német–francia tandem is rögvest előállt egy javaslattal, egy négyesfogat (osztrák, dán, svéd, holland) pedig egy másikkal.

Összegszerűen mindkét javaslat szerint legalább ötszázmilliárd eurót kellene költeni a tagországok gazdaságainak talpra állítására, amit a tagországok közös felelősségvállalásával, hitelként szükséges felvenni a piacon. A két ötlet között két lényeges különbség van. A négyesfogat a pénzt hitelként adná tovább, a kapott pénzt hitelként kellene az érintetteknek kezelniük és viszonylag rövid határidővel visszafizetniük. Nyilvánvaló, hogy ez a potenciális kedvezményezettek eladósodottságát tovább növelné, noha a kamatteher alacsonyabb lenne, mintha maguk mennének a piacra egyenként. A tandem viszont a pénzt a rendes uniós költségvetés keretében juttatná támogatásként a kárt szenvedett országoknak és ágazatoknak. A pénz juttatásában a rászorultság elvét követnék, a hitelek törlesztését elhalasztanák a 2027 utáni időszakra, és a tagországok a törlesztésben erősorrend szerint vennének részt.

A francia–német tandemben láthatóan a franciák taposták erősebben a pedált, mert képesek voltak azt is áthidalni, hogy a németek nemrég még az ilyen, őket előnytelenül érintő ötleteket – mint európai hitelfelvétel közös felelősségvállalással – elvetették. Sőt az alkotmánybíróságuk még az Európai Központi Bank évekkel korábban eladósodott EU-tagországok kötvényfelhalmozásait is a német alkotmánnyal ellentétes tettnek minősítette a közelmúltban, hiszen ha a hitelek buknak, a németek mint fő részvényesek látják ennek a legnagyobb kárát. Az sem kétséges, hogy a tandem javaslatának a franciák haszonélvezői lennének, a németek és a négyesfogat országai pedig nettó teherviselői.

Az ötletek azonban tovább szaporodtak. Az Európai Bizottság elnöke, Von der Leyen asszony emelte a tétet – 750 milliárd euróról beszélt, aminek kétharmada készpénzként, egyharmada hitelként jutna a kedvezményezettekhez –, ötvözte a két fenti javaslatot, egyben emelte az összeget is.

Természetesen a most készpénzként kiosztandó részért jót kell majd állni 2027 után, de ez nem aszerint történik, hogy melyik ország mennyit kapott, hanem a pénzügyi erő szerint, mert a teljes 750 mil­liárd eurós összeg forrása hitel lenne. (A fő tehervállaló elsősorban Németország lesz és a négyesfogat országai, előreláthatóan.)

Ember legyen tehát a talpán, aki ma meg tudja mondani, hogy az egészből majd mi jön ki a végjátékban. Hátra van még rengeteg egyeztetés a tagországokkal, az Európai Parlamenttel, és közben a standard költségvetést is meg kellene alkotni, hogy az új sémát rá lehessen építeni. Az viszont még sehol sem áll, hiszen az sem világos, hogy az érintett EU-tagok hajlandók-e a nemzeti jövedelmük egy százalék feletti részének befizetésére, ami amúgy is csökkenő nemzeti jövedelem mellett fog megtörténni.

A 2021-től érvényes hétéves költségvetés elkészítése tehát elképzelhetetlenül nagy nyomás alatt van. Eddig nem látott izgalmak övezik, hatalmas a munkavolumen, minden korábbi költségvetésnél nagyobb az egyeztetési kényszer, tehát elkerülhetetlen a kapkodás. Ahol rohammunkában kell dolgozni, ott a hibák is kódolva vannak, nem is beszélve a zavarosban halászgatóknak kínálkozó kitűnő terepről.

Ezen a ponton indokolt feltenni a kérdést: vajon a nemzetközi pénzhatalom érdekeinek önkéntes élharcosa, George Soros eredeti ötlete, a lejárat nélküli járadékkötvény végképp a feledés porosodó polcára került? Szerintem egyáltalán nem. Mindössze annyi történt, hogy direktbe kapcsolva az ötlet nem megy, de éppen a Bizottság nyitja meg az utat a „projekt” hosszabb távon történő sikeres megvalósulásához.

Ép ésszel ma már belátható, hogy egy sor – egyébként fejlett ország – államadóssága is sohanapján lesz visszafizethető, nem is szólva a gyengébbekről. A jelenlegi, nagyon is szakmainak mondott kockázatkezelési módszerek csődöt mondtak, hiába a hitelminősítők szólamai, az EU hatvanszázalékos államadósság-limitje és az éves háromszázalékos adósságküszöb. Ha a végső bajt, pénzük elvesztését el akarják a hitelezők kerülni, de folyamatosan biztos bevételhez szeretnének jutni, akkor arra a lejárat nélküli kötvények számukra örök megoldással szolgálhatnának.

Ez a pénzpiac álláspontja, amit a vezérkortes Soros képvisel. Az meg, hogy a népek, a potenciális örökös kamatfizetők miként vélekednek, senkit nem, és főként a legtöbb kormányt nem érdekli. Ezzel a módszerrel csak a zsákot kellene szüntelenül a kamatokért tartani, és aki nem fizet, azt befenyíteni (például hirtelen lejárnának a kötvények).

A pénzhatalom önkéntes élharcosának, Sorosnak éppen az a feladata, hogy az ötlet megvalósításához kedvező szellemű piacot csináljon. Az EB 750 milliárd eurós csomagötlete olyan jól jött most nekik, mint szemfüles csatárnak a tizenegyes táján kapásra jött labda, amiről tudja, hogy be fogja rúgni. Gyuri bácsiék is erre készülnek. Nekünk, magyaroknak a csomagból bagónyi, nettó öt-hatszáz millió euró pénz jutna, de hatalmas hiteleket kellene a nyakunkra venni. (Hát már ilyen fejlettek lennénk?)

Minket főként akkor érdekelhet a „termék”, ha a nettó pénzt megkapjuk, de a visszafizetendő hitelt elfelejtik. Nagyon szélsőséges kompromisszumként, együttműködésünk jelzéseként képzelhető csak el a hitelek felvétele, ha azok felvételéhez a Bizottság semmiféle előfeltételt nem rendel, és a felhasználás teljes mértékben a magyar kormánytól függ. Ha nem lesznek az EU-ból delegált, nemzeti érdekeink ellen ható tennivalók.

A spanyolokat és az olaszokat viszont hetven–nyolcvan milliárd euró készpénzzel árasztanák el. Mindkét országban igazán áramvonalas a balliberális, noha nagyon ingatag kormányzat, sürgősen meg kell őket erősíteni, nehogy végleg talajt fogjon a salvinizmus. Soros szervezeteinek (civilek, szigorúan) amúgy is ezer ötlete és tanácsa van, hogy miként is kellene az olasz és a spanyol társadalmat – főként a balliberális erőket újra helyzetbe hozni: privatizáció, migránsok tömeges befogadása és állampolgárság biztosítása részükre, a baloldali szavazórétegeknek nyújtott pénzeső stb. Ezen intelmek feltehetően a hitel folyósítási feltételeként is szerepelnének, bár lehet, hogy ezek a kormányok maguktól is tudják „européer” kötelességüket. Ne felejtsük, hogy Olaszországban választás is közeleg, a spanyol kormányban pedig az ellenzék jóindulata tartja a lelket.

Követendő balliberális példáért azonban ki sem kell menni hazánkból, elegendő Medgyessy Péter 2002-es tiszavirág-életű, balsikerű „jóléti rendszerváltására” gondolni. Ő sebesen szétszórta a polgári kormány által hátrahagyott ötszázmilliárd forintot. Pedagógus- és más béreket emelt, majd a terheket 2003-tól már a fenntartó önkormányzatokra hagyta, amelyek szépen eladósodtak, sorra vették fel a devizahiteleket. Egy év múlva a lízingcégek és a hitelezők tízezrével vitték vissza a jóléti eufória révületé­ben vásárolt gépkocsikat.

Amikor majd itt is jön az igazság pillanata, az újra megajánlott örökjáradék kötvények megváltásnak tűnnek. Dőreség azonban azt gondolni, hogy az erősebb gazdaságok majd jól megússzák. A felvett 750 milliárd euró hitel visszafizetésének fő terhe rájuk zúdul. Ez, kombinálva a normális hitelfelhalmozódással, náluk is felkeltheti majd az örök kötvények iránti igényt (Franciaországnak például az év végére már 115 százalékos GDP-arányos eladósodottságot jósolnak).

Soros megbízóinak nincs is hőbb vágya, mint a lehető legtöbb országot kötésig eladósítani, utána potenciális járadékkötvényessé tenni. Ezzel egyben nagyon jó úton haladnak, hogy az Európai Bizottság pénzügyi kerítőhálójával tömörítsék az országokat a hőn remélt európai egyesült államokba. Ami csődöt mondott, hogy a magándollár segítségével hálózzák be a világot egy világkormány alá, most megkísérlik ugyanezt az unión és mentőcsomagján keresztül újraindítani. Amerikáról sem mondtak le véglegesen, de terveikhez Trumpot mindenképpen el kell hasaltatni idén ősszel.

Nagyon fontos azt is ismerni, hogy mit gondolnak az emberek az unióban, főként a leendő fő teherhordozóban, Németországban. A napokban került a kezembe egy, a Frankfurter Allgemeine Zeitungban feltett kérdés, hogy a németek vajon az EU-tól, vagy nemzeti kormányuktól várják a megoldást halmozódó problémákra. A válaszadók körülbelül hatvan százaléka inkább a nemzeti kormányt látta alkalmasnak a húsz százalék „igazi euro­péerrel” szemben (a többi nem alkotott véleményt, mert talán nem is volt nekik). Remélhetően mi is hamarosan megismerjük a magyarok vélekedését a „megváltó” ötletekről.

(A szerző közgazdász)