Vélemény és vita
Nem adjuk!
Összefognánk mi nagyon is szívesen minden jóakaratú emberrel, nemzettel, állammal ezen a világon. Nem kellemes szembemenni, mindig szembeszegülni a széllel!
De hát ki nyújt önzetlenül kezet, ki érti meg és fogadja el igazságainkat? Ki fogja fel a fergeteget, hol az a szélfogó? Ne csodálkozzunk hát, hogy leginkább önmagunkkal tudunk összefogni, nyolcfelé szakadt testrészeinket, szétszakadt lelkünket szorítanánk össze egy kévébe, hogy ne érezzük olyan egyedül magunkat.
Hiszen hányan és milyen konokul állítják, hogy nekünk nincs is semmi keresnivalónk ezen a vidéken, ezen a világon. Nekünk, akik még megengedjük magunknak azt a fényűzést, hogy magyarul beszélünk, magyarul érzünk, s van még erőnk, hogy ezt az érzést kiteljesítsük. Nem máshol, hanem ahol születtünk. S persze ez igaz a világ minden egyes népére, kiváltképpen ha nemzetté is fejlődött az idők folyamán. Akkor is, ha ma már csak pislákol a szellemének lángja, utolsó tagjai könnyfátyolon át látják a világot, mert őseik és utódaik bennük pusztulnak el.
Megsértődni teljesen felesleges, de egy kis vagy akár nagy dac azért szükséges, nem düh, az sohase jó tanácsadó, de valami makacsság, szívósság, hajthatatlanság, az kell. Bátorság. Nem adjuk!
Nem itt, a zsugorított Magyarországon. Itt még nem nagy vitézség szép magyar szavakkal ölelni, vajúdni, imádkozni, gyermek első szavát várni, magyar iskolába járatni, magyar mesét olvasni, magyar dalokat énekelni. Itt nem nagy vitézség megvallani és tagadni sem. Itt mindent lehet, s lehetett is, legfeljebb a különböző korokban más-más volt a kockázat.
A mai sok álságos megvalló és a sok álnok megtagadó többet árt nekünk, mint Haynau, Sztálin és Brezsnyev együttvéve. Mint Révai, Aczél és utódaik összeadódva. Mint az összes félbolond – félig bolond – blogger, influencer. Jelentsen ez bármit is.
Tisztelet annak, aki mosolyogva, természetesen ad nevet gyermekének, választ mesét, verset Elek apótól vagy Reményik Sándortól. S milyen nehéz ez ma szerte a Kárpát-medencében, ahol még ma is átírják a neveinket. S nem azon szólítanak iskolában, hivatalban. Sokan bizony el is felejtik, hogy kik is valójában. S ehhez még csak „elszakítottnak” sem kell lenni. Megy ez itthon is, rögtön a névadással. A fiúknál még hagyján, de a lányoknál az első száz közé nem került a Mária, Erzsébet, Margit.
Nehéz szembemenni a széllel, sokan inkább azt figyelik, merről fúj a szél. De hát errefelé sűrűn változik a széljárás, ezért érdemesebb fogódzni a múlt végtelenjébe. Felállni a dombra, leereszkedni a völgybe, s belemártani az arcunkat a friss, erős szembeszélbe, mintegy szószéket alkotni az arcunkból, tekintetünkből, akaratunkból, elszántságunkból. Kezünkben a tépett vadvirágcsokorból, a gyermekeink bújásából, szószéket a hitünkből, a jövőből, a céljainkból. Nem szónokolni, nem is szólni, csak szembenézni, s még örülni is, hogy együtt vagyunk, s együtt látjuk ott fenn, a hegy felett a sötét felhőt, s a felhők mögött már sejtjük az áttörő napsugarakat. Távol lenni egy pillanatra mindentől, félelemtől, bajtól, bortól, tűréstől és akarattól. Vírustól, betegségtől, emberi gyarlóságtól, késeléstől, gyújtogatástól, magyarázatoktól. Hagyni kisimulni a vonásainkat, feledni a kishitűséget. Sóhajtani mélyen: nem adjuk!
Egy életképes nemzet, egy életképes társadalom meg kell, hogy találja a szinkront (együttmozgást) minden értelmes gondolat között. Lennie kell közvetítő csatornáknak, amelyek lehetővé teszik, hogy egybeforrjunk. Ha ez nincs, előbb utóbb baj lesz. Nem nehéz belátni, hogy a nemzetközi törekvéseinknek súlya csak akkor lesz, ha ez az egybeforrás legalább nemzeti szinten megtörténik. S akkor akár arra is képesek lehetünk, hogy a szél fősodrát errefelé meghatározzuk. Elsőnek szállni a sorban mindig nehéz, nagy az ellenszél. Mégis nagy a tülekedés ezért a helyért. Kiérdemelhetjük, ha a népek és nemzetek zűrzavaros összevegyítése helyett felmutatjuk a magasabb, szebb, értelmesebb harmóniát.
Miért érezzük úgy, hogy szembementünk mindig minden széllel? S miért van az, hogy oly régóta nem tudunk akkora erőt felmutatni, akkora szelet gerjeszteni, hogy végre ne szembe fújjon? Hogy egyszer nekünk is legyen hátszelünk? Dagadjon a mi vásznunk is? Minket segítsen? Nem a völgyeinkben és hegyeinken kedvesen fújdogáló szellőről, a néha zabolátlan, kabátot, tetőket cibáló szélrohamról beszélek, hanem az orkánokról, hurrikánokról, forgószelekről, háborúkról, határozatokról, diktátumokról, kényszerszerződésekről, a kiszolgáltatottságról. Igaz, nem tudott minket elsöpörni innen a legszörnyűbb hurrikán sem, de csak mert volt mibe kapaszkodnunk. Nem valami barlangba bújtunk, fába vagy építménybe kapaszkodtunk, hanem a szeretetbe, szavainkba, a bizalomba: bízzál a jövőben!
Hogy állunk a bizalommal, bátorsággal, hittel, célokkal mostanában? Sokat hallunk az önbizalom, a hit végzetes megfogyatkozásáról. A bánatot, a gyászt meg tudjuk élni, mert érintve vagyunk mind, de az örömöt? A baj forrása, mindig kívül van? Nem egészen igaz, s nagy a felelőssége minden generációnak, hogy annyi erőt sem tud felmutatni, mint amennyi valójában benne van. S az örömöt sokkal kevésbé tudjuk átélni, s nem is belülről várjuk, inkább kívülről. Ha a gyász onnan jött, ez is csak onnan jöhet.
Nagy tévedés ez, nagy hiba. Kívülről vezérelt nemzetté válnánk? Másoktól várunk örömöt, bajunk mindegyikét másokra hárítjuk? Most már ennek vége. Eleget tudunk, eleget tapasztaltunk. Amit elmondtak nekünk, meghallgattuk. Mi is elmondtuk, amit gondolunk. Erre már kevesebben voltak kíváncsiak. A titkokat, a titkos vágyak homályos termeit ezért nem kell felednünk. Legtöbbször ott bent veszélyes csend honol, míg kint a hangos zűrzavar csak elterelés. Mindenhol ezen a földön vannak ilyen láthatatlan, gőgös termek.
Furcsa, összezsúfolt élet van kialakulóban. Megint eluralkodhat az agresszió. S nekünk szembe kell szállnunk vele. Megint szembe! Mindennel, amiből összeáll. Az agresszió mindig csak a pillanatnak él, ellángol lousville-i utcán, párizsi macskakövön, Deák téri aszfalton. De fontosabb: miből táplálkozik? Miből áll össze egy késszúrás, egy lövés, a város égése, az ember félelme, menekülése, a magából kivetkőzött nő dermesztő sikítása?
Szembemenni a széllel már hagyományunk. S mégis, szeretnénk együtt érezni, együtt gondolkodni, együtt szállni mindenkivel, akivel lehet. Szeretnénk mindenkit szeretni. Mi, egy nagy és ősi nemzet, megtanulnánk ösztöneinkkel szemben feledni. Szeretnénk, ha szeretnének. Ha végre egyszer nem úgy fújna a szél, hogy elsodorjon minket, hanem hogy segítsen egy kicsit, segítsen szállni, repülni, segítsen élni. Együtt szállni! Ne csodálkozzanak, hogy gyanakvóak vagyunk. Nem a janicsáros törökökkel, labancos Habsburgokkal, néptársas németekkel, elvtársas oroszokkal képzeljük a fellendülést, boldogságot. S nem a kívül nihilista, belül nagyon is céltudatos mai utódaikkal készülünk a „hirtelen és váratlan” pusztulásra. Csak azért élhetünk még, mert így kell lennie, s mert újat és szépet hozunk, s tovább kell élnünk.
Ellenszélben nagyon nehéz haladni, de lehet. (Vannak kipróbált módszerek!) Meg aztán ezek nem is mindig természetes szelek. De azért sok a veszteség! Vérben, időben, nyugodt, szép tavaszi napokban. S mindig vannak, akik felhasználnák e szeleket saját önös céljaikra. Ez a rossz széljárásra hágás mintha nemzeti sajátosságunk lenne. S persze nem mindig látszik pontosan, mit is cselekszünk. Nem az elvont történelemben élünk, csak a mi elgyötört, kicsiny életünkben. Választani kell, dönteni. Éppen itt, e döntésben húzódik a szervilizmus és a szabadság határa. A szabadság a hazugság korlátja is. Nem csak az önkényé, erőszaké. Az emberiség ma olyan összezavarodottságba keveredett, amelyben együtt érvényesül az erőszak és a szabadság. A kettőt távol tartani egymástól: ez nagy kihívás. A szabadság erőszakba fordulásának pernyeillata már átjárja a világot. Ellenszere ennek is az összefogó nemzet. Együtt nagy erővel mondhatjuk: a szabadságot és a békét nem adjuk!
(A szerző történész)