Harangszó

Nem tudom megmagyarázni, miért jutnak oly gyakran eszembe ezekben a napokban a Himnusz gyönyörű és szomorú sorai: „Bújt az üldözött s felé / Kard nyúl barlangjában, / Szerte nézett s nem lelé / Honját e hazában”. Nem tudom, miért érzem nagyon magaménak ezeket a történelmünket illetően cáfolhatatlanul igaz sorokat, most, amikor a 21. század a mindenek feletti szabadságot hirdeti, az egyén korlátok nélküli „önmegvalósítását”, a legyél boldog mindenáron zagyva jelszava mögött pedig a féktelen szabadságot, a hedonista életmódot. Másokra való tekintet nélkül.

Talán a világjárvány hozza elő az emberben ezeket az érzéseket, amikor bizony barlangba bújtunk, és sokaknak kellett „szerte néznie”, hogy választ adjanak maguknak arra, hol lelik honjukat a világban. Ott, ahol honfitársaik élnek, vagy ott, ahol anyagi számításaikat jobban meglelik? Vajon rádöbbentek-e arra, amihez amúgy nem kell külföldre mennünk, hogy ez idő tájt nemcsak a magyar nép zivataros évszázadai nem értek véget, hanem az emberiségé sem. Sőt talán most kezdődnek igazán.

Merthogy sokan élnek meg zivataros időket. A gőgös Amerika, az ugyanolyan fennhéjázó, az élethez alázat nélkül viszonyuló Nyugat-Európa, meg persze a világ számos közössége, amely egyébként jórészt az előbb említett két „világhatalomnak” köszönheti nyomorúságát. Az Egyesült Államok ezekben a napokban forrong, pontosabban tombol. Európa ugyancsak nyugtalan, a magyar baloldal pedig – persze az ő szempontjukból érthetően – a történelem elfelejtésére, ezúttal konkrétan Trianon elfelejtésére buzdít.

Most kellene tehát világszerte megkongatni a harangokat mindazoknak, akik a harangszónak valódi jelentést tulajdonítanak. Mert a harangszó ősidők óta az ég és a föld két különböző világát kapcsolta össze. Isten hangját jelképezve megkísérelte elűzni a rosszat, imára hívta a híveket, ha tűz volt, ha árvíz volt, megszólalt, s harangozunk akkor is, ha valakit utolsó útjára kísérünk. Délben pedig egy nagy magyarra emlékezve szólnak a harangok. Hunyadi Jánosnak hívják.

Sorsdöntő idők jöhetnek. Egyre többen érzik a világpolitika urainak egész pályás letámadási kísérletét mindarra, ami emberi, ami normális, ami jó és természetes. Csak kérni tudjuk: szánd meg, Isten, a világot, kit vészek hányának. Reménykedjünk, hátha meghallja a harangszót. Azt viszont nem tudom, ki bűnhődte meg már a múltat s jövendőt, és ki nem. A barlangból viszont elő kellene bújni. Összetartozunk.

És közben olvasom a koronavírus világot felforgató támadása kapcsán, hogy pár hónapja kiváló magyar matematikusok pontosan megjósolták: Olaszország lesz az egyik olyan hely, ahol a megbetegedéseknek azért is lesz nagyobb a kockázata, mert ők hagyományosan nagy létszámú családban élnek, és fontosnak is tartják a kapcsolatok ápolását, a gyakori találkozásokat. Végül is igazuk lett. Itthon beszéltem olyan barátokkal, akik unokáiktól való távolságuktól szenvedtek, hétköznapjaikban is vágytak a dédelgetésükre, az ölelésre, pedig a mi karanténunk nem tartott nagyon sokáig, már ha egyáltalán múlt időben beszélhetünk róla.

Élet vagy ölelés? Ölelés helyett leginkább az ölés uralkodik mostanában a világban. Rossz ez az utóbbi mondat. Nem mostanában. Mindig. A világ (számomra) legcsodálatosabb szobra a Pietà, Michelangelo alkotása. A fiát sirató Szűz Mária a keresztről levett halott Krisztust tartja ölében, öleli (Őt, aki az út, az igazság és az élet). Bár az alkotásban benne van egy ember összes fájdalma, én akkor is az ölelésre szavazok. Járvány ide, járvány oda.

(A szerző újságíró)