Égi útitársak

A kedv „gyűjtögetése” abból is származhat, amit így fogalmazott meg Móricz Ida, az író testvére: „Annyi szépség van a világon, hogy csak arra érdemes figyelni.” Például égi útitársainkra, a felhőkre.

Bevallom, a szeszélyes májusban sokat üldögéltem a kert végiben, és elvarázsoltak az égi vándorok, amelyek bámulatos alakzatokat öltve, fantáziajátékra késztettek. Emlékszem egy gyerekkori találós kérdésre, amely így hangzott: Szárnya nincs, és mégis röpül, / föld felett körös-körül. / Néha bent száll, néha fönt jár, / szereti őt tavasz, ősz, nyár. / A hátával napot takar, / vizet önt le, hogyha akar. Mi ez, Gyuri? Mondd meg hamar! – A válasz: a felhő.

Mikor néhány éve Floridában vendégeskedtem, napokig csak az eget kémleltem, mert a felhők olyan különleges alakzatokat képeztek, amelyeket nem láttam sehol. Kifeküdtem a napra, és elkezdtem bámulni a felhőket. S mint afféle gyerek, akitől az édesanyja azt kérdezi: édes fiam, mire emlékeztetnek ezek a zarándokok, sorra „kiolvastam” őket.

Aztán néhány esztendő múltával, az idei, hazai májusi égbolton újra felfedeztem a nomádokat. Hát persze hogy volt farkán álló bárány, feje alatt a napkoronggal; farkas, amint üldözi a bárányt; vágtató szélparipa; egy csorda szarvasmarha és természetesen oroszlánkirály; „Hogy jobb legyen a kormány, / morált kíván tanulni az Oroszlán” – áll La Fontaine meséjében. Máskor meg mintha anyánk felvert tejszínhabját látnánk az égen, a gyerekkori varázslatot; egy Simonyi-vers két sora: „Csak még egyszer a Fiúk meg a Lányok / a málnaszörpök meg a habosfánkok…”; tájkép csata előtt, tájkép csata után; falu templomtoronnyal és fákkal; minden és semmi, ahogy keletkezik valami, és ahogy szertefoszlik.

Sokféle jelző ragasztható a felhőkhöz. Van aranyló, fekete, fehér, szürke, sötét, sűrű, futó, elfutó, gyönyörű, szétfolyó, gomolygó, bárányos, habos stb. felhő. Tamási Áron erdélyi naplójegyzeteiben „A felhők megszakadoznak. Közöttük a kék mezőben jól szolgál a nap.” Az ember élete a felhőkhöz hasonlít, amelyek az égen úsznak, aztán egy másikkal találkoznak, és a találkozásból egy történet formálódik. Együtt mennek tovább, mert így könnyebb, vagy külön-külön bolyonganak?

Némelykor sodródnak, mint Heyerdahl papiruszhajója. A gondolatok is láthatatlan felhőkként áramlanak bennünk és kiszámíthatatlan az útjuk, ahogy a szelek járása, a felhők alakja. De ahogy egy gondolat nyakára nem tehetünk kötelet, úgy a száguldó felhőt sem tudjuk megállítani. Tévedés azt hinni, hogy a felhők súlytalanok. Megesik, hogy néha ködösek, komorak és súlyosak, mint az életünk. Irány nélküli labirintusok.

A hatalmas felhők láttán a létezés hierarchiájában összezsugorodtam: milyen nyomorult kis bolygón élünk – gondoltam. De hogyan is mondta Tamási Áron? „Az élethez holtig gyűjti a kedvet.” Tegyük ezt mi is. Úgy is, hogy többször felemeljük a fejünket, felnézünk az égre és figyeljük a felhőket. A tiszta szívű ember olyan, mint ők, könnyűnek érzi magát, és mintha repülni is tudna. Ady írja egyik versében: „Jó, mert süt a Nap, / Felhőzik a felhő / S tán kicsi, furcsa szerencsével eljő / A Holnap. / A Mánál mindig különb Holnap.”

(A szerző újságíró)