Domonkos László

Vélemény és vita

Száz tű hossza

Arra mondják, hogy megjárta száz tű hosszát, aki hosszú utat tett meg, nagy területet járt be – de arra is, aki útjáról dolgavégezetlenül tért meg

No, megjártad száz tű hosszát, kérdezte olykor édesanyám, és én nem igazán tudtam, mit is kell, mit is kéne válaszolnom.

Mindannyiunk közös édesanyja – a haza, amit édesnek kell mondanunk, hogy szívébe fogadjon, s hű fiai lehessünk – most száz tű hosszának dolgát dobja ide elénk. Kérdésként. Száz év után.

Hogyan járta meg a magyarság száz tű hosszát, milyen hosszú utat tett meg, mekkora területet járt be ennyi idő alatt – és vajon mennyire dolgavégezetlenül pillanthat át és vissza egy évszázad előttünk gomolygó ködképein?

Ködképek a kedély láthatárán – ezt a különleges címet egy máig kellőképpen nem méltányolt magyar író, Kemény Zsigmond adta az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után négy évvel, 1853-ban megjelent, a novella és a regény határvidékén egyensúlyozó „beszélyének”, amiben remek lélektani leírásokkal mutatja be a magánéleti és etikai konfliktusok mögött meghúzódó identitásvesztés és elmagányosodás folyama­tait. És pontosan erről van szó most is, száz évvel a nemzetgyilkossági kísérlet után.

Ha végigjárjuk bármelyik elszakított területet a Kárpát-medencében, egymással teljességgel megegyező jelenségek sora áll előttünk, ködképekként a kedély láthatárán (identitásvesztés, elmagányosodás és így tovább). Szinte tökéletesen elmagyartalanított nagyvárosok: Pozsony, Kassa, Ungvár, Munkács, Nagyvárad, Kolozsvár, Szabadka. Rohamosan elszórványosodó vidékek, szintúgy rohamosan, de legalábbis fokozatosan és ütemesen, növekvő mértékben gyengülő identitásvesztés, magyarságtudat-hasadás, asszimilációs folyamatok, tudati és egzisztenciális okokból egyaránt (Felvidék, Délvidék, Erdély nagyobb része, a kisebb területekről – Mura-vidék, az egykori nyugat-magyarországi részek – nem is beszélve. Kárpátalja – talán – az a kivétel, amely erősíti a szabályt.)

Száz tű hosszát megjárva az is látszik, hogy a múló évtizedek során a Horthy-féle, szívszorítóan röpke „kis magyar világok” tovatűnő álomképei után politikai rendszerektől és koroktól száz százalékban függetlenül, egyfolytában vagy elűzetésre, vagy beolvadásra, beolvasztásra kényszeríteni próbált magyarság – legendás szívóssága dacára – lassan, de biztosan, mint a székely himnuszban a szikla, porlani kezdett. A huszadik század legvégére a rendszerváltozásnak becézett változásjelenség már olyan állapotban találja elszakított véreinket, hogy Csoóri Sándor Sütő Andrásnak ajánlott nagy versében már csak abban bízhatott, hogy a fűvel benőtt ösvény is csak – esetleg – a szívekbe visz föl, ahol viszont „annyi a kő, mint a Sebes-Körös medrében Csucsa alatt”…

Azok a kövek ólomsúlyú nehezékekként itt vannak közöttünk, körülöttünk. Ott vannak, ott voltak valamikor 1990–1991 táján Temesváron, ahol magyar értelmiségi házaspár azt vágta a szemembe, ugyan mit akarunk mi ezzel az „édes erdélyezéssel”, hatmillió román él már az elcsatolt részen. Ott vannak, ott voltak a Délvidéken, ahol tulajdon nagynéném vágta a szemembe egy körülöttük dúló szörnyű háború kellős közepén, hogy „tudom én, tudjuk mi, miben sántikálnak a magyarok, Lacikám.” Igen, így. „A magyarok.” Mintha ő nem lett volna magyar… És „sántikálnak”. (A baj az, hogy ebben még igaza is volt. Nemhogy sántikáltunk, még bicegni is éppen csak bicegtünk. Vagy botladoztunk, botladozni próbáltunk.)

Az elcsatolt területek demográfiai, tudati erodálódása ugyan tény, de persze a túlzásoktól és a szokványos, netán valamennyire indokolt jó magyar búsongástól mégis óva intenék mindenkit. Miként a száz tű hosszának a dolgavégezetlenségre utaló jelentéstartalmától is. Mert – tíz éve mindenképpen, de végső soron a nyolcvanas évek vége óta – forradalmas dolgok (is) kezdtek történni a magyar láthatáron. A kedély láthatárán. A horizont akkor kezdett kicsit fényesedni, amikor a már nem magyarországi, hanem immáron magyar kommunisták kevés számú nagybetűs embere – Szűrös Mátyás, Pozsgay Imre – nemcsak kimondta az azelőtt kimondhatatlan és kimondatlan tényeket, de ennek megfelelő szellemben cselekedni is kezdett, érvényt próbálva szerezni mindennek. Antall József kijelentése a lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökségéről, a magyar–ukrán alapszerződés körül támadt vihar vagy Romániával a folyamatos konfliktusok nyílt és mind bátrabb és következetesebb felvállalása, egészen az állampolgársági törvényig és az Alkotmány utcai nagy emlékműig – egyazon tendencia, ugyanazon vonulat állomásai.

Az ébredésé.

Az erő órájának lassú, de annál eltökéltebb közeledéséé.

Ami e téren az elmúlt tíz évben történt, legjobban megint csak az immáron évszázadosan lidérces trianoni határokon túl mérhető le igazán. A szeretet, a tisztelet, a mind reménykedőbb ragaszkodás megannyi, rohamosan szaporodó jelében, a tartósabban fölemelt fejeken, a csillogóbb szemekben. Az egyre elszántabb tekintetekben. Ha ma már nem is tizenöt-, csak úgy tizenkét és fél, tizenhárommilliónyi magyar egyre hangosabb szívdobbanásaiban, Dunaszerdahelytől Csíkszeredáig. Száz tű hosszát, lám, így is meg lehet járni.

„A realitások”, persze, ó igen. Ahogyan híres esszéjében Csurka István írta: az elfogadhatatlan realitás. És közben a sziklaszerű igazság tudomásulvétele, hogy ha én ellopom Józsi kabátját, nagyon jól tudom, hogy én loptam el az övét, és nem ő az enyémet, de mivel rossz a lelkiismeretem, hát kígyót-békát kiáltok rá egyfolytában, mert így, rablót kiáltva lehet a legügyesebben elintéznem, kezelnem az egészet. És a leghazugabb rágalom is foltot ejt az ember becsületén. A szajrét meg tudni kell jól megőrizni, ez a legfontosabb, ennek oltárán semmi sem lehet drága. Naná, hogy a cél szentesíti az eszközt.

Igen ám, de mi van, ha a károsult is tudja mindezt? „Realitások” ide vagy oda, de tudja?

Itt, ezen a ponton lép be szívósság és leleményesség, a politika művészete és az önbizalom, az erő és a hit. Az a bizonyos, amely tényleg hegyeket képes mozdítani. A mondás aranyigaza, hogy nem mindig lehet azt tenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit csak lehet. (Idegenszívűek is tudomásul vehetnék, netán megtanulhatnák. Nem olyan bonyolult.) Magyarországnak, száz tű hosszát megjárva, mintha tényleg kezdene feljönni a csillaga, minden jel ebbe az irányba mutat, hogy pár száz elmebeteg közben mit károg, végső soron teljesen mindegy.

A lényeg, hogy édesanyánk, mint az enyém is annak idején, megkérdi, hogy na, megjártad száz tű hosszát? Megkérdi most, száz év múltán is. És valamit válaszolni kell. Mert az édesanyák mindig kérdeznek. És kérdezni is fognak.

(A szerző író)

Kapcsolódó írásaink

Bogár László

Bogár László

Évtized, évszázad, évezred (3.)

ĀA 2010-es győzelem másnapján Orbán Viktor sajtótájékoztatón tette világossá, hogy ami történt, az nem egyszerűen kormányváltás, hanem társadalmi forradalom

Veczán Zoltán

Veczán Zoltán

Magunk erejében

ĀUtolsó csonkjait is háromba vágni – rendelkezett az 1795-ös szentpétervári egyezmény, amely a független Lengyelország végét jelentette hosszú időre

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom