Visszajáró dallamok

Különleges embert kíván, s nagyon kevés ilyen születik. Szükség van rájuk – a szentekre, megszállottakra, mártírokra –, s mi csodáljuk őket, de az Isten minket, a sokaságot felvértezett a teljességbe nem olvadás képességével. Sokszor érzéketlenségnek tűnik ez, és sokszor az is, de legtöbbször mégse. Ki ne gondolt volna profán, mindennapos, nevetséges dolgokra, miközben halál, szenvedés, magasztos pillanatok kívántak volna gyászt, együttérzést, áradó szenvedélyt. De azért nekünk is adott képességet a teljesség örömének átélésére a Teremtő. Két lehetőségben biztosan: a szerelemben és a szeretetben. Amelyeknek valóságos kifejeződése a gyermek. Az élet. S ez ad felmentést az érzéketlenség önvádja alól, mert a gyermekben ott a hit: a jövő élet.

Nagy öröm, felfoghatatlan adomány a teljességnek magukat átadni képes emberek társaságában lenni. Lehetnek ők papok, művészek, földművesek, iparosok, tanárok, tudósok – mindenféle hivatású, rangú és rendű ember. Vagy édesanyák, apák, tiszta szívű és lelkű vándorok. S az is lehet, hogy észre sem vesszük őket egy egész életen át. Közel vannak hozzánk, ezért nem látjuk átváltozásaikat, vagy távolabb, s nem is értjük üzeneteiket. Általában későn tudatosul bennünk, leginkább az elvesztésük okozta hiányuk észlelésekor, hogy micsoda kegy volt a társaságukban lenni. Mert az élet elsodor, nagy a zűrzavar. Viszont áldás hogy nem tudunk mindannyian belerévedni a teljességbe, mert megállna az élet. Így van ez a mostani gyászos évfordulóval is.

Néhány példa. Lehetőség nyílott 1861-ben újra magyar országgyűlést tartani, s nagy vita volt, kössünk-e alkut a Habsburg-császárral (amelynek révén királlyá is előléphetne), vagy ne legyünk hajlandók, s ragaszkodjunk a negyvennyolchoz (esetleg negyvenkilenchez). Nem kis dologról volt szó, ezen múlott az ország sorsa. Az utóbbi gondolat vezére a sorsdöntő parlamenti vita előestéjén öngyilkos lett. Teleki László halálhíre megdöbbentette az országot, így a Múzeumkertben időző Madách Imre képviselőt is. (Az Országgyűlés helyszíne szemben a Sándor utcában volt.) Madách hírt ad testvérének a megdöbbenéséről, ájuldozó hölgyekről (a karzaton), s nagy izgatottságról a Józsefvárosban. „Minden ember a németet gyanúsítja – írja, s így folytatja – Károlyi Muki megkeresése folytán, kérlek, légy szíves, a juh-rih elleni biztos receptedet utasítással minél előbb elküldeni hozzám.” Gróf Teleki László ott feküdt keresztüllőtt szívvel, de az élet élni akart. A juhoknak egészségeseknek kell lenniük.

Egy másik eset. Száz év múlva, áprilisban nagy izgalomban volt a világ, mert a Szovjetunió arra készült, hogy embert küldjön a világűrbe. Gagarinnak hívták az illetőt, aki 1961. április 12-én el is indult az emberiség nagy kalandjára. Hol volt még az Enterprise csillaghajó és Kirk kapitány! S vajon mit jelentett, hogy ugyanezen a napon este, Budapesten egy ház negyedik emeletének ablakából felrepülni vágyott egy magyar író, Sarkadi Imre, de a kemény aszfalton ért véget az élete. Egyik drámájában írta: „A halál is csak az élőknek érdekes, a halottaknak már nem.” A sapkájáért ment vissza – mondták, akik vele voltak, aztán elpárologtak. Egyikük másnap elszavalta Szabó Lőrinc versét: „Apám meghalt. Közelebb jött vele / a világűr magánya, hidege.” S közben a világ Gagarint s önmagát ünnepelte.

Mindenki ismerte a pesti kocsma és kávéház pincérét, akinek hajnalig talpon kellett lennie. Mert ott ültek mindig egy félreeső asztalnál a világmegváltók. Volt, akinek nem volt hová mennie, másnak csak nem akaródzott. S hányszor hajolhattak a kávéházi asztalra kiterített térképek fölé: hogy áll a front? Tippelték, mikor esik el Przemyśl, meddig tart ki Varsó, mikor esik el Párizs. Merre van Isonzó, Doberdó, a Don-kanyar, s merre járnak a tengeralattjárók. Virrasztottak sok háború idején Pesten, míg a pincér erőt nem vett magán, és kifakadt: „Menjenek már haza, holnap is van háború!” És tényleg volt, s volt élet is. Karinthy mindenesetre kórházba vonult, s kivetette a vakbelét: „Ha hat hét alatt se lesz vége a háborúnak, valami mást kell kitalálni.” A vakbélműtét így is szolgálhatja az életet.

Vörösmarty Mihályt képviselőnek is megválasztották, a fáma szerint az Országgyűlésben soha nem szólalt fel, s amikor a függetlenség kimondatott, 1849. április 14-én, a Kegyelmi Szék tagja lett. Sok dolga nem volt, egyetlenegyszer üléseztek, de a szabadságharc vereségét elviselni nem bírta. Mint azelőtt sem a reménytelenséget. S hogy az élethez az étel s ital örömei is hozzátartoznak, azt Krúdy Gyula gyönyörűen írta meg róla: „Valóban nem mehetett sem Párizsba, sem a bécsi hajóra a magyar író, legfeljebb a Sebestyén téri Csigáig vonszolhatták el fáradt lábai, ahol éhező gyomrát azon idők kispörköltjeivel, kisgulyásaival, töltött káposztáival megtölthette, valamint vásárolhatott néhány liternyi kedvet és ambí­ciót az akkor még bőven termő Sashegy véréből.” A Csiga vendéglő a régi zegzugos pesti belvárosban állt, s nincs köze ahhoz, hogy Petőfi, aki szerint egy parlamenti szavazással Vörösmarty maga tépte le a babért a homlokáról, szeretett csigát vacsorázni, mert az olcsó volt akkoriban. Igen, bizony: ez is az élet. S van, akit a sors kerget a teljességhez, más pedig csak beleőszül hirtelen a bujdosásba, kegyelembe.

Mikor és hogyan derül ki, hogy egy ember eljutott a teljesség határáig itt, ezen a földön, nehéz megmondani. Van, akiből csillag sugárzik, s van, akinek a tekintetében is rejtőzködik a varázs. Az előbbi lehet szemfényvesztés, utóbbit pedig legtöbbször megkésve vagy sohasem értjük meg. Emlékezünk, mint Pilinszky János: „Megtörtént, holott nem követtem el, / és nem történt meg, holott elkövettem.” S akkor mi van azzal, amit mi elkövethettünk. S még inkább, ami elkövetkezhet és elkövetkezett? Radnóti írja – aki leginkább az Ilkovitsba járt – József Attiláról: „Ilyen természetes halált csak egy költő halt még a magyar irodalomban, Petőfi Sándor, a magyar szabadság költője a segesvári csatatéren. Nem bírta volna elviselni azt, ami következett.” S mi következett?! Mindenhonnan előbukkan a halál. Hát mégis feltétele a teljességnek?

Háború jött a Szovjetunióval (Molotov szovjet külügyminisztert meglepte), aztán a háború Nagy-Britanniával, ez Bárdossy László miniszterelnököt lepte meg, s nála meglepettebb csak az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövete, Herbert Pell lehetett, amikor átvette a magyar hadüzenetet. Csupa meglepetés. Aztán volt némi kavarodás. Szlovákia (létezett) hadat üzent a Szovjetuniónak, Csehszlovákia (nem létezett) Németországnak, s nekünk is. És „győzött”. Már másodszor győzött egy nem létező ország. Aztán mindenki mindenkinek hadat üzent, éppen attól függően, hogy ki állt nyerésre azon a területen. Nagyon megértem Radnóti Miklóst, aki a (szovjet) hadiállapotról jegyzi fel: „A déli lapokban már benne a hír. Délután félötkor szabadulok a fogorvostól, hétkor tanítok csak. Állok a belvárosban, minden fáj. A levegő érintése is.” De az órát meg kell tartani.

Megáll az élet sokszor, de legfeljebb egy lélegzetvételnyi pillanatra, mint azon a júniusi délutánon száz éve. Segesvár környékén, a kiskocsmában, a Múzeumkertben, a bérház negyedik emeletének ablakában, a szárszói pályaudvaron, az Országgyűlésben, kávéházban, a műtőasztalon s még talán az űrben is. Amikor valahogyan kiteljesedik egy perc, amikor közelebb kerül a teljességhez. Okozhat ez örömöt és fájdalmat is. Embernek és nemzetnek is. Fakadhat hitből, tudásból, bűnből, erényből, szenvedésből, halálból is. S bizalomból: az élet és a halál iránti bizalomból is. A visszajáró dallamok nem engednek a pusztulásba. Mélyről jönnek. Dobok ritmusából, szív dobbanásából, versek zengéséből. Nem száz évből, sok ezerből. Csak jöjjenek, szülessenek. Szülessen igazság. És szülessen ország. Mert megérdemli „e lenni vágyó s veszni kész nép”.

(A szerző történész)